Máramarosi sóvasút
A sóvasút a névben arra utal, hogy a vasút jövedelmezőségét egészen egyedi módon biztosították, mégpedig úgy, hogy a só szállítására a magyar állammal szerződést kötöttek.
A sókereskedelem állami monopólium volt, amit a vasút megépítéséig jellemzően vízen, a Tiszán szállították a máramarosi sóvidékről. Az első vonal a Máramarossziget – Sókamara –Aknaszlatina szakasz mindössze 4,5 kilométer volt, és 1880. június 5-én nyílt meg. Ez még nem a Máramarosi sósavút részvénytársaság keretében épült, hanem még önálló iparvasútként. A második vonalon a közlekedés 1883. szeptember 1-én indult meg, Máramarossziget–Sókamarát Rónaszékkel kötötte össze és e vonal 20, míg az 1883. december 8-án a Máramarossziget–Sókamara–Sugatagi vonal 20,2 kilométer volt.
A három vonal között lényegi különbség volt, hogy az elsőt 1879-ben még, ahogy említettük, mint iparvasutat engedélyezték, az 1883-ban megnyílt vonalakat azonban már helyi érdekű vasútként. Ennek oka, hogy közben megváltozott a törvényi környezet, az 1880. évi XXXI. törvénycikk lehetővé tette könnyített feltételek mellett helyi érdekű vasutak építését. Mind a három vonal megnyitásakor keskenynyomtávú volt, és a három vonalnál meghatározó engedélyes és részvényes volt Müller Ferenc. A részvénytársaság alaptőkéje 1 598 000 forint volt, amit 771 000 törzsrészvény és 1 385 500 elsőbbségi részvény kibocsátásával fedeztek. A vasutakra az engedményesek 30 éves engedélyt kaptak, úgy, hogy ez időre a sószállításra a társaság kormánnyal szerződést kötött, ami fedezte a vonalak bevételét. A vasút forgalmát az első időben a Magyar Északkeleti Vasút, majd annak államosítása után a MÁV látta el.
Azonban viszonylag gyorsan kiderült, hogy a keskeny nyomtávú vonalak nem megfelelők, egyrészt mert erről a rendes vasúthálózatra a sót át kell rakodni, másrészt az aknaszlatinai sóbányák termeléséhez a vasút kapacitása kevés volt. Ezért 1887-ben engedélyt kért a részvénytársaság arra, hogy a Máramarossziget–Sókamarától Aknaszlatináig vezető vasutat normál nyomtávúra építse át, valamint engedélyt kért egy további vonalra, amely Nagy-Bocskóig vezetett, szárnyvonallal Kis-Bocskóra. Egyben e vasúttársaság megkapta azon kis, 1,8 kilométeres vasúti szakaszt is, amely a Máramarossziget–Sókamarát a máramarosszigeti vasútállomással összekötötte. A Nagy-Bocskóig vezető új vasút engedélyét 90 évre kapta meg a részvénytársaság, másrészt a meglévő vonalak engedélyét egységesen 1926-ig hosszabbították meg.
A vasútvonal – mivel Máramarossziget és Aknaszlatina a Tisza ellentétes partján van – Tisza hidakat is épített, az egyik a máramarosszigeti Sókamaránál 219,4 méter hosszú vashíd volt, részben falazott, részben fából készült alépítménnyel, a másik Bocskónál épült, ez 137,7 méteres vashíd volt.
A trianoni határ a máramarosi sóvidéket kettészakította. Csehszlovákia és Románia között a Tisza képezte a határt, azaz Aknaszlatina Csehszlovákiához, Máramarossziget Romániához, a vasútvonal legnagyobb része Románia fennhatósága alá került.
A vasút részvényesei, a Müller család 1926-ban pert indított a román állam ellen. Keresetükben azért kértek 60 millió lej kártérítést, mert az 1918-as forradalmak, és az azt következő zavaros idők alatt a sószállítás szünetelt, viszont a magyar állam garantált bizonyos sószállítási forgalmat, ezért, mint annak jogutódja a román állam lett volna köteles a kárt megtéríteni.
A román állam egyébiránt államosítani kívánta a részvénytársaságot, de nehézségekbe ütközött, mert a Müller család tagjai időközben svájci állampolgárságot szereztek, és a részvények Svájcban voltak letétben. A részvénytársaság részvényeit végül 1926 végén, 1927 elején a csehszlovák, illetve a román államnak eladták, ezért a részvényesek a két állammal szemben már nem léphetnek fel igényekkel, csak a budapesti székhelyű részvénytársasággal szemben. A részvényeket 22,5 pengővel, aki nem sorsolt szelvényeket 30 fillérrel beváltották, de igazolni kellett, hogy a részvények 1916. augusztus 14. óta se német, se pedig bolgár alattvaló tulajdonát nem képezték.
Források
- Magyar Compas
- Kovács László (Szerk) Magyar Vasúttörténet 3.
- Pallas Nagy Lexikona
Alapítás ideje: 1879
Megszűnés ideje: 1926
Alapítók: Müller Ferenc
Meghatározó vezetők:
1895-1922 | Id. Dr. Chorin Ferenc |
Főtevékenység: Vasúti szállítás
Szerző: Domonkos Csaba
Alapítás ideje: 1879
Alapítók: Müller Ferenc
Meghatározó vezetők:
1895-1922 | Id. Dr. Chorin Ferenc |
Főtevékenység: Vasúti szállítás
Fő termékek nincsenek beállítva
Székhelyek nincsenek beállítva
Telephelyek nincsenek beállítva
Fő mérföldkövek nincsenek beállítva
Szerző: Domonkos Csaba
Máramarosi sóvasút
A sóvasút a névben arra utal, hogy a vasút jövedelmezőségét egészen egyedi módon biztosították, mégpedig úgy, hogy a só szállítására a magyar állammal szerződést kötöttek.
A sókereskedelem állami monopólium volt, amit a vasút megépítéséig jellemzően vízen, a Tiszán szállították a máramarosi sóvidékről. Az első vonal a Máramarossziget – Sókamara –Aknaszlatina szakasz mindössze 4,5 kilométer volt, és 1880. június 5-én nyílt meg. Ez még nem a Máramarosi sósavút részvénytársaság keretében épült, hanem még önálló iparvasútként. A második vonalon a közlekedés 1883. szeptember 1-én indult meg, Máramarossziget–Sókamarát Rónaszékkel kötötte össze és e vonal 20, míg az 1883. december 8-án a Máramarossziget–Sókamara–Sugatagi vonal 20,2 kilométer volt.
A három vonal között lényegi különbség volt, hogy az elsőt 1879-ben még, ahogy említettük, mint iparvasutat engedélyezték, az 1883-ban megnyílt vonalakat azonban már helyi érdekű vasútként. Ennek oka, hogy közben megváltozott a törvényi környezet, az 1880. évi XXXI. törvénycikk lehetővé tette könnyített feltételek mellett helyi érdekű vasutak építését. Mind a három vonal megnyitásakor keskenynyomtávú volt, és a három vonalnál meghatározó engedélyes és részvényes volt Müller Ferenc. A részvénytársaság alaptőkéje 1 598 000 forint volt, amit 771 000 törzsrészvény és 1 385 500 elsőbbségi részvény kibocsátásával fedeztek. A vasutakra az engedményesek 30 éves engedélyt kaptak, úgy, hogy ez időre a sószállításra a társaság kormánnyal szerződést kötött, ami fedezte a vonalak bevételét. A vasút forgalmát az első időben a Magyar Északkeleti Vasút, majd annak államosítása után a MÁV látta el.
Azonban viszonylag gyorsan kiderült, hogy a keskeny nyomtávú vonalak nem megfelelők, egyrészt mert erről a rendes vasúthálózatra a sót át kell rakodni, másrészt az aknaszlatinai sóbányák termeléséhez a vasút kapacitása kevés volt. Ezért 1887-ben engedélyt kért a részvénytársaság arra, hogy a Máramarossziget–Sókamarától Aknaszlatináig vezető vasutat normál nyomtávúra építse át, valamint engedélyt kért egy további vonalra, amely Nagy-Bocskóig vezetett, szárnyvonallal Kis-Bocskóra. Egyben e vasúttársaság megkapta azon kis, 1,8 kilométeres vasúti szakaszt is, amely a Máramarossziget–Sókamarát a máramarosszigeti vasútállomással összekötötte. A Nagy-Bocskóig vezető új vasút engedélyét 90 évre kapta meg a részvénytársaság, másrészt a meglévő vonalak engedélyét egységesen 1926-ig hosszabbították meg.
A vasútvonal – mivel Máramarossziget és Aknaszlatina a Tisza ellentétes partján van – Tisza hidakat is épített, az egyik a máramarosszigeti Sókamaránál 219,4 méter hosszú vashíd volt, részben falazott, részben fából készült alépítménnyel, a másik Bocskónál épült, ez 137,7 méteres vashíd volt.
A trianoni határ a máramarosi sóvidéket kettészakította. Csehszlovákia és Románia között a Tisza képezte a határt, azaz Aknaszlatina Csehszlovákiához, Máramarossziget Romániához, a vasútvonal legnagyobb része Románia fennhatósága alá került.
A vasút részvényesei, a Müller család 1926-ban pert indított a román állam ellen. Keresetükben azért kértek 60 millió lej kártérítést, mert az 1918-as forradalmak, és az azt következő zavaros idők alatt a sószállítás szünetelt, viszont a magyar állam garantált bizonyos sószállítási forgalmat, ezért, mint annak jogutódja a román állam lett volna köteles a kárt megtéríteni.
A román állam egyébiránt államosítani kívánta a részvénytársaságot, de nehézségekbe ütközött, mert a Müller család tagjai időközben svájci állampolgárságot szereztek, és a részvények Svájcban voltak letétben. A részvénytársaság részvényeit végül 1926 végén, 1927 elején a csehszlovák, illetve a román államnak eladták, ezért a részvényesek a két állammal szemben már nem léphetnek fel igényekkel, csak a budapesti székhelyű részvénytársasággal szemben. A részvényeket 22,5 pengővel, aki nem sorsolt szelvényeket 30 fillérrel beváltották, de igazolni kellett, hogy a részvények 1916. augusztus 14. óta se német, se pedig bolgár alattvaló tulajdonát nem képezték.
Források
- Magyar Compas
- Kovács László (Szerk) Magyar Vasúttörténet 3.
- Pallas Nagy Lexikona