“István” téglagyár részvénytársaság

“István” téglagyár részvénytársaság

Az „István” Téglagyár Részvénytársaságot a Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság alapította meg 1892-ben, amikor átvette a már korábban is fennálló, Banaharcon működő téglagyárat. Székely Ferenc 1902-ben került a vállalat elnöki székébe, amely pozíciót 1926-ig viselte. A változó eredménnyel zajló termelés, illetve az első világháborút követő nehézségek miatt ugyanis a vállalat ebben az évben egyesülni kényszerült az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársasággal.

A tégla, mint építkezési késztermék alapanyagát az agyag jelenti, amelyet a föld felső felületéről bányásztak. Az előbb vízzel gyúrt, majd sajtolt nyersanyagot égetéssel állították elő, amely során a nyers tégla elveszítette nedvességét és szilárd lett.

Az üzemi téglagyártás a kiegyezést követő második-harmadik évtizedben lendült fel. A kedvező gazdasági feltételek révén a magyar fővárosban, illetve nagyobb városokban jelentős építkezési folyamat indult meg. Az általános gazdasági és társadalmi fejlődés építkezéseket generált, melyek miatt téglagyárak épültek, hogy kielégítsék a mindinkább növekvő alapanyagszükségletet.

Az „István” Téglagyár Részvénytársaságot a Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság 350 ezer Frt részvénytőkével 1892-ben alapította úgy, hogy az 1892. december 31-én kelt szerződés szerint átvette a Roheim Károly és fia cég a Budapest közelében lévő Basaharcon működő téglagyárát. Utóbbit még a pálos rendház építéséhez a pálos szerzetesek állították a XVIII. században.

A Roheim Károly által tulajdonolt gyár 1890-ben indította meg üzemét, főként felvidéki tót munkásokat foglalkoztatva. A részvénytársaság megalapításának időpontjában a téglagyár évente 7–8 millió téglát termelt. Ezt a mennyiséget a vállalat fennállásának első évében 12–25 millió darabra sikerült növelni: a vállalat különböző típusú és színű téglatípusok (fatégla, szárazon sajtolt tégla, pillértégla, zománc-tégla) mellett ugyanis zománclapokat és terméskövet is előállított.

Az új vállalat létrejöttével bekövetkező fejlődést igazolja az évente gyártott téglák számának évről-évre történő növekedése. Ez azzal van összefüggésben, hogy a vállalat megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett a nagyobb építkezésekkel, így beszállítóként jelentős előnyökre tett szert. Ezt elősegítette, hogy a főváros vízi úton való viszonylag egyszerű megközelítése lehetővé tette, hogy a vállalat saját hajóin, a gyártási költségekhez képest alacsony áron szállítsa le a nyersanyagot a Budapest melletti gyárba.

Az évente gyártott téglák száma viszonylag állandónak mondható 1900-ig bezárólag, amikor a megcsappant a termelés mennyisége. 1901-ben ugyanis 99 millió, 1902-ben mindössze 13,86 millió darab téglát tudott előállítani. Ez összefüggésben lehet azzal az 1900 és 1905 közötti általános gazdasági recesszióval, amely a téglaipart is érintette: a sajtó cikkezett róla, hogy a korábbi időszakhoz képest 1903-tól már ismét várható, hogy a termékek ismét keresettebbek lesznek, s így a téglaipar „új életre kel.”

1902-ben vette át a vállalat vezetését Székely Ferenc udvari tanácsos, a Belvárosi Takarékpénztár elnöke. A negatív tendencián csak 1905 körül sikerült változtatni. 1906-ban az Esztergom vármegyei Basaharc gyártelep mellett kőbányatelepek működtek Ipolydamasdon, Márianosztrán, Pilismaróton, Visegrádon és Kisorosziban a részvénytársaság érdekeltségében. Ez a helyzet a századforduló első évtizedének végére úgy változott meg, hogy a részvénytársaság gyártelepe mellett a kőbánya telepeit Pilismaróton és Esztergomban üzemeltette.

A termelés és bevétel szempontjából is csúcsnak tekinthető 1910 után ismét negatív tendencia vette kezdetét. A Magyarország című lap 1914-ben arról cikkezett, hogy 1913-ban nem csak az „István” Téglagyár Részvénytársaság, de szinte valamennyi téglagyár is veszteséges volt. A háború a fennálló helyzeten tovább nehezített, hiszen nem csak a 15 évvel a háborút megelőző, de az 1910-es évek első feléhez képest is csökkent az előállított téglák száma. Míg 1911-ben a fatégla és sajtolt tégla mennyisége meghaladta a 16 milliót, addig ez a szám 1914–1915-ben mindössze 10 millió fölé nőtt. Ezzel összefüggésben változott meg a vállalat árfolyama is ebben az időszakban.

A vállalat 1920-ban az Angol-magyar bank érdekeltségébe került, miközben 1923-ban a korábbi basaharci üzem mellett Pestszentlőrincen is megnyithatta új gyártelepét. Ez némi előnyt jelentett számára azon kívül, hogy 1915-ben állami kedvezményeket kapott a kereskedelmi minisztertől a pilismaróti ipartelep fayence falburkoló lapokat gyártó üzeme részére 1922-ig. Míg előbbi téglagyárként, addig utóbbi az első világháború éveit követő visszaesés után tégla- és fajanszgyárként működött. Az ebben az időszakban előállított tégla és tetőcserép mellett a vállalat tűzálló agyagedényt is gyártott. Emellett érdemes kiemelni, hogy a vállalat részesévé vált a Dunántúli Téglaelárusító Részvénytársaság alapításában, ám ezzel együtt az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaság érdekeltségébe került.

Ez a fejlődés azonban csak ideiglenes volt, a vállalat ugyanis ekkortájt már gazdasági nehézségekkel küzdött. Az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaság és az István Téglagyár Részvénytársaság 1926. évi október hó 4-én megtartott közgyűlésein megegyeztek az egyesülésben, úgy, hogy az István Téglagyár Részvénytársaság beolvadt az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaságba. A sajtó szerint az egyesülés pusztán formalitás volt, hiszen a vállalat már 1920-tól kezdve az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaság érdekeltségében működött.

 

Források

Ladányi Miksa (szerk.): Magyar városok monografiája 21. Kispest, Pestszentlőrinc, Pestszentimre. Budapest, 1937. 231.

Magyar Pénzügyi Compass 1917–1926.

Nagy Magyar Compass 1893–1916.

Sajtóanyagok 1893–1924.

Rayman János: Esztergomi cserepek. Kerámiatörténeti képek Esztergomból. Pécs, 2017. 29-32.

Alapítás ideje: 1892

Megszűnés ideje: 1926

Alapítók: Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság

Kibocsátott értékpapírok:

„István” téglagyár részvénytársaság

Meghatározó vezetők:

1893-1897

Schulcz Vilmos

1898-1926

Székely Ferenc

Főtevékenység: téglagyártás és bányakő-termelés

Fő termékek nincsenek beállítva

Székhelyek nincsenek beállítva

Telephelyek nincsenek beállítva

Fő mérföldkövek nincsenek beállítva

Szerző: Szabó Róbert

Alapítás ideje: 1892

Alapítók: Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság

Meghatározó vezetők:

1893-1897

Schulcz Vilmos

1898-1926

Székely Ferenc

Főtevékenység: téglagyártás és bányakő-termelés

Fő termékek nincsenek beállítva

Székhelyek nincsenek beállítva

Telephelyek nincsenek beállítva

Fő mérföldkövek nincsenek beállítva

Szerző: Szabó Róbert

“István” téglagyár részvénytársaság

Az „István” Téglagyár Részvénytársaságot a Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság alapította meg 1892-ben, amikor átvette a már korábban is fennálló, Banaharcon működő téglagyárat. Székely Ferenc 1902-ben került a vállalat elnöki székébe, amely pozíciót 1926-ig viselte. A változó eredménnyel zajló termelés, illetve az első világháborút követő nehézségek miatt ugyanis a vállalat ebben az évben egyesülni kényszerült az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársasággal.

A tégla, mint építkezési késztermék alapanyagát az agyag jelenti, amelyet a föld felső felületéről bányásztak. Az előbb vízzel gyúrt, majd sajtolt nyersanyagot égetéssel állították elő, amely során a nyers tégla elveszítette nedvességét és szilárd lett.

Az üzemi téglagyártás a kiegyezést követő második-harmadik évtizedben lendült fel. A kedvező gazdasági feltételek révén a magyar fővárosban, illetve nagyobb városokban jelentős építkezési folyamat indult meg. Az általános gazdasági és társadalmi fejlődés építkezéseket generált, melyek miatt téglagyárak épültek, hogy kielégítsék a mindinkább növekvő alapanyagszükségletet.

Az „István” Téglagyár Részvénytársaságot a Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság 350 ezer Frt részvénytőkével 1892-ben alapította úgy, hogy az 1892. december 31-én kelt szerződés szerint átvette a Roheim Károly és fia cég a Budapest közelében lévő Basaharcon működő téglagyárát. Utóbbit még a pálos rendház építéséhez a pálos szerzetesek állították a XVIII. században.

A Roheim Károly által tulajdonolt gyár 1890-ben indította meg üzemét, főként felvidéki tót munkásokat foglalkoztatva. A részvénytársaság megalapításának időpontjában a téglagyár évente 7–8 millió téglát termelt. Ezt a mennyiséget a vállalat fennállásának első évében 12–25 millió darabra sikerült növelni: a vállalat különböző típusú és színű téglatípusok (fatégla, szárazon sajtolt tégla, pillértégla, zománc-tégla) mellett ugyanis zománclapokat és terméskövet is előállított.

Az új vállalat létrejöttével bekövetkező fejlődést igazolja az évente gyártott téglák számának évről-évre történő növekedése. Ez azzal van összefüggésben, hogy a vállalat megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett a nagyobb építkezésekkel, így beszállítóként jelentős előnyökre tett szert. Ezt elősegítette, hogy a főváros vízi úton való viszonylag egyszerű megközelítése lehetővé tette, hogy a vállalat saját hajóin, a gyártási költségekhez képest alacsony áron szállítsa le a nyersanyagot a Budapest melletti gyárba.

Az évente gyártott téglák száma viszonylag állandónak mondható 1900-ig bezárólag, amikor a megcsappant a termelés mennyisége. 1901-ben ugyanis 99 millió, 1902-ben mindössze 13,86 millió darab téglát tudott előállítani. Ez összefüggésben lehet azzal az 1900 és 1905 közötti általános gazdasági recesszióval, amely a téglaipart is érintette: a sajtó cikkezett róla, hogy a korábbi időszakhoz képest 1903-tól már ismét várható, hogy a termékek ismét keresettebbek lesznek, s így a téglaipar „új életre kel.”

1902-ben vette át a vállalat vezetését Székely Ferenc udvari tanácsos, a Belvárosi Takarékpénztár elnöke. A negatív tendencián csak 1905 körül sikerült változtatni. 1906-ban az Esztergom vármegyei Basaharc gyártelep mellett kőbányatelepek működtek Ipolydamasdon, Márianosztrán, Pilismaróton, Visegrádon és Kisorosziban a részvénytársaság érdekeltségében. Ez a helyzet a századforduló első évtizedének végére úgy változott meg, hogy a részvénytársaság gyártelepe mellett a kőbánya telepeit Pilismaróton és Esztergomban üzemeltette.

A termelés és bevétel szempontjából is csúcsnak tekinthető 1910 után ismét negatív tendencia vette kezdetét. A Magyarország című lap 1914-ben arról cikkezett, hogy 1913-ban nem csak az „István” Téglagyár Részvénytársaság, de szinte valamennyi téglagyár is veszteséges volt. A háború a fennálló helyzeten tovább nehezített, hiszen nem csak a 15 évvel a háborút megelőző, de az 1910-es évek első feléhez képest is csökkent az előállított téglák száma. Míg 1911-ben a fatégla és sajtolt tégla mennyisége meghaladta a 16 milliót, addig ez a szám 1914–1915-ben mindössze 10 millió fölé nőtt. Ezzel összefüggésben változott meg a vállalat árfolyama is ebben az időszakban.

A vállalat 1920-ban az Angol-magyar bank érdekeltségébe került, miközben 1923-ban a korábbi basaharci üzem mellett Pestszentlőrincen is megnyithatta új gyártelepét. Ez némi előnyt jelentett számára azon kívül, hogy 1915-ben állami kedvezményeket kapott a kereskedelmi minisztertől a pilismaróti ipartelep fayence falburkoló lapokat gyártó üzeme részére 1922-ig. Míg előbbi téglagyárként, addig utóbbi az első világháború éveit követő visszaesés után tégla- és fajanszgyárként működött. Az ebben az időszakban előállított tégla és tetőcserép mellett a vállalat tűzálló agyagedényt is gyártott. Emellett érdemes kiemelni, hogy a vállalat részesévé vált a Dunántúli Téglaelárusító Részvénytársaság alapításában, ám ezzel együtt az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaság érdekeltségébe került.

Ez a fejlődés azonban csak ideiglenes volt, a vállalat ugyanis ekkortájt már gazdasági nehézségekkel küzdött. Az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaság és az István Téglagyár Részvénytársaság 1926. évi október hó 4-én megtartott közgyűlésein megegyeztek az egyesülésben, úgy, hogy az István Téglagyár Részvénytársaság beolvadt az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaságba. A sajtó szerint az egyesülés pusztán formalitás volt, hiszen a vállalat már 1920-tól kezdve az Újlaki Tégla- és Mészégető Részvénytársaság érdekeltségében működött.

 

Források

Ladányi Miksa (szerk.): Magyar városok monografiája 21. Kispest, Pestszentlőrinc, Pestszentimre. Budapest, 1937. 231.

Magyar Pénzügyi Compass 1917–1926.

Nagy Magyar Compass 1893–1916.

Sajtóanyagok 1893–1924.

Rayman János: Esztergomi cserepek. Kerámiatörténeti képek Esztergomból. Pécs, 2017. 29-32.