Weiss Manfréd de Csepel, báró

Weiss Manfréd egy cseh-zsidó származású családban született 1857-ben, Pesten. A család nem volt tehetős, nagyapja pipakészítő volt, apja cseh szilvalekvárral és más terményekkel kereskedett. A fiatal Manfréd kereskedőnek tanult, a kereskedelmi akadémiát végezte el, majd apja egy hamburgi üzletfeléhez, egy gyarmatáru kereskedőhöz küldte gyakorlatra 1873-ban. A fiatal gyakornok nem sokkal később, már 20 évesen a kereskedőház cégvezetője lett, és sikeres gyarmatáru-kereskedő lehetett volna talán Hamburgban, ha az édesapja 1877-ben hirtelen nem betegedett volna meg.

Weiss Manfréd hazatért, bekapcsolódott a családi üzletbe, majd a cég sikeres üzleteket kötött a hadsereggel 1878-ban, Bosznia-Hercegovina megszállásakor. Pár évvel később idősebb testvérével Bertolddal – aki sikeres terménykereskedő és közgazdasági szakíró volt – egy új üzletbe vágtak bele, konzervet kezdtek gyártani. A Lövölde téren működött 1882-től a „Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyár”, a termékük márkaneve „Globus” volt. A legnagyobb vásárló a hadsereg lett. A gyár nem sokkal később a Közvágóhíd területére költözött, és itt már maguk gyártották a konzervdobozokat is.

A konzervdobozgyártáshoz azonban valami más termék előállítása nagyban hasonlított, ez pedig a lőszeré. A két testvér a hadsereggel olyan üzletet kötött, amelynek keretében a gyárban – a szabad kapacitás terhére – felújították a sereg elavult régi lőszereit. Egy 1890-ben bekövetkezett robbanás miatt a céget a hatóságok költözésre utasították, és ekkor helyezték át a telepüket Csepelre, egy valójában üres területre – ami a lőszergyártás miatt előnyös volt –, ami akkor még nem tartozott Budapesthez.

Csepelen már nagyüzemben gyártottak konzerveket és lőszereket, valamint egy teljesen új „fegyvert”, a gulyáságyút, amelyet 1909-től szállítottak a seregnek.

Weiss Bertold 1896-tól politikai pályára lépett, így Manfréd a gyárat egyedül vezette. Üzletpolitikája az volt, hogy elsőként kell betörni egy-egy új területre, olyan termékkel, amelyet itthon más még nem gyárt, valamint válság idején kell új termékek gyártásába belefogni. Azonban nem csak a gyár fejlesztésére, újabb termékek bevezetésére, szerződések megkötésére volt gondja. Különös figyelmet fordított a munkásai jólétére is. Halálakor a Népszava – amely a kapitalizmus és a kapitalista gyárosok barátjának 1922-ben nem volt nevezhető – ezt írta:

„Weiss Manfrédnak jelentős része volt abban, hogy 40 év alatt apró üzemecskéből hatalmas gyárak lettek, amelyekben a munkások ezrei dolgoztak. Éppen, mert a legnagyobb vállalatok élén állott és befolyása kiterjedt számos más vállalatra is, abban a küzdelemben, amelyet a munkásság kénytelen megvívni a létföntartásért, e hasábokon nemegyszer személy szerint kellett vele szemben képviselni a dolgozók érdekeit. (…) Most azonban, amikor egy élet munkájára kell visszapillantani, meg kell állapítanunk, hogy Weiss Manfréd modern kapitalista volt abban az értelemben is, hogy a tőkés gazdálkodás által megvont határokon belül nem hatalmaskodással és elzárkózó gőggel, de észszerűen fogta föl a munkásság szempontjait a munkaviszonyt illető kérdésekben.”

Weiss a munkásainak szülőotthont, tüdőbeteg szanatóriumot, gyermekotthont (a Csepeli Weiss Alice gyermekágyas otthont), bölcsödét, terhességi tanácsadót és munkásotthont alapított, valamint az akkori mércével mérve korszerű munkáslakásokat építtetett. Alapot létesített a rokkant munkások ellátására, illetve a hivatalnokok özvegyeinek és árváinak támogatására. A gyár szakmunkásait az átlagon felül fizette meg. Mindemellett egyik alapítója és elnöke volt a Gyáriparosok Országos Szövetségének is. A saját dolgozóin túl jelentős mecénási tevékenységet is folytatott, felkarolta a fiatal vagy beteg, illetve idősödő írókat, művészeket. A gyár élelmiszeripari termékeivel többször is támogatták a népkonyhákat, alelnöke volt az Országos Gyermekvédő Egyesületnek. Mindemellett aktívan részt vett hitközsége jótékonysági munkájában is.

A háború alatt, amely mesés vagyonhoz juttatta, 1917-ben a befizetett adója 34 millió koronára rúgott, hisz a hadsereg beszállítója volt. Kifejezetten sokat adakozott jótékony célra, például röntgenautót adományozott a Vöröskeresztnek, és a hadseregnek is felajánlott egyet.

A csepeli gyár mellett más vállalkozásokban is jelentős befektetései voltak, például egy ideig a Magyar Textilipar Rt. egyik főrészvényese volt, ezen felül a hazai ipari és bankvilág meghatározó szereplője lett, részvényesként vagy igazgatósági tagként szinte mindenhol jelen volt

Munkásságát az állam is elismerte, 1896-ban „csepeli” előnévvel nemességet, 1901-ben a III. osztályú vaskorona rendet, 1915-ben főrendiházi tagságot, 1918-tól bárói rangot kapott.

Feleségét, akitől hat gyereke született, korán, 1904-ben elvesztette, ezután már nem nősült meg. Gyerekeitől összesen tizenegy unokája született. A családi életéről az Uj Idők 1923. január 7-i számában Rózsavölgyi Manó ezt írta:

„Reggel nyolctól este kilencig az irodákban és gyárakban dolgozott, oly erőkifejtéssel és tempóban, hogy a nálánál sokkal fiatalabb gyári igazgatók és mérnökök nem tudták követni, délben azonban fél kettőtől háromig nemcsak megebédelt, hanem sorra vette, sőt meg is látogatta gyermekeit és elintézte összes ügyeiket. Rokonai és barátai számára a legforgalmasabb napokon is, mindig volt ideje és ami a legfontosabb és legmeglepőbb volt, mindig azonnal.”

A Tanácsköztársaság alatt Weiss Manfréd gyárát – hiába adott például hatalmas összeget a Csepeli Munkásotthon (kultúrház) építésére – államosítani akarták, villáját kirabolták, ezért öngyilkosságot kísérelt meg, bár még időben sikerült közbe lépni, de 1920-ig Bécsben gyógykezelték. Hazatérte után már csak két évet élt, 1922 novemberében agyvérzést kapott, és 1922. december 25-én elhunyt.

A Világ című lap így búcsúztatta az egyébként zárkózott, életében mindössze egy interjút adó iparmágnást 1922. december 28-án:

„Kispolgári egyszerűséggel öltözött, kispolgár igénytelenségével élt milliói, ma talán milliárdjai között; nem volt fényűzése és nem volt szenvedélye más, mint a munka, amely talán az alkotóművészek számára fenntartott gyönyörűséget adta neki. (…) Weiss Manfréd lényéből valahogy kisugárzott ez a pénzimádattal nem rokon alkotási kedv, és talán ez magyarázza meg, hogy Weiss Manfréd népszerű volt a csepeli munkások között, gyorsan népszerűvé lett a derekegyházai uradalmon, amelyet csak élete vége felé szerzett meg, és a közvélemény előtt is nagyobb népszerűségre tett szert, mint a többi nagy vagyon ura. Volt idő, amikor, joggal, vagy jog nélkül, Weiss Manfrédban látták Magyarország leggazdagabb emberét és mégis mindig a szimpátia hangján beszéltek róla.”

Temetésén természetesen az akkori politikai osztály vezetői, de több ezer munkás is részt vett. A gyárat a család vezette tovább, amíg át nem kellett adniuk az SS-nek, majd a háború után államosították, majd az egységes, többször átnevezett gyárat 1983-ban megszüntették, akkor oszlott fel több egységre a Csepel Vas- és Fémművek Tröszt.

 

 

 

Érdekesség

A gulyáságyút, azaz mozgó tábori konyhát az osztrák-magyar hadsereg az orosz hadseregben sikerrel használt eszköz mintájára kezdte fejleszteni, (bár itthon már 1881-től voltak erre kísérletek). Hosszú fejlesztő munkával 1909-re lett sorozatérett a termék, amelyet a Weiss gyártól 3900 korona egységáron rendelt meg a hadsereg. A Weiss gyár a gulyáságyút több országban is szabadalmaztatta.

 

Források

• BG: Ismerje meg Weiss Manfrédot, a XX. század leginnovatívabb magyar vállalkozóját In: Tudas.hu 2020. június 1.
• Domonkos Csaba: Báró csepeli Weiss Manfréd főrendiházi tag halála PestBuda.hu 2022. december 27.
• Varga László: Egy finánctőkés karrier. A Weiss-család és Weiss Manfréd In: Történelmi szemle, 1983 (26. évfolyam)1. szám
• Honnan ered ez a szó: gulyáságyú? in: honvedelem.hu 2015. január 31.