Weiss Manfréd de Csepel, báró

Weiss Manfréd egy cseh-zsidó származású családban született 1857-ben, Pesten. A család nem volt tehetős, nagyapja pipakészítő volt, apja cseh szilvalekvárral és más terményekkel kereskedett. A fiatal Manfréd kereskedőnek tanult, a kereskedelmi akadémiát végezte el, majd apja egy hamburgi üzletfeléhez, egy gyarmatáru kereskedőhöz küldte gyakorlatra 1873-ban. A fiatal gyakornok nem sokkal később, már 20 évesen a kereskedőház cégvezetője lett, és sikeres gyarmatáru-kereskedő lehetett volna talán Hamburgban, ha 1877-ben hirtelen nem betegedett volna meg az édesapja.

Weiss Manfréd hazatért, bekapcsolódott a családi üzletbe, majd a cég sikeres üzleteket kötött a hadsereggel 1878-ban, Bosznia-Hercegovina megszállásakor. Pár évvel később idősebb testvérével Bertolddal – aki sikeres terménykereskedő és közgazdasági szakíró volt – egy új üzletbe vágtak bele, konzervet kezdtek gyártani. A Lövölde téren működött 1882-től a „Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyár”, a termékük márkaneve „Globus” volt. A legnagyobb vásárló a hadsereg volt. A gyár nem sokkal később a Közvágóhíd területére költözött, és itt már maguk gyártották a konzervdobozokat is.

A konzervdoboz gyártáshoz azonban valami más termék előállítása nagyban hasonlított, ez pedig a lőszeré. A két testvér a hadsereggel olyan üzletet kötött, amelynek keretében a gyárban – a szabad kapacitás terhére – felújították a sereg elavult régi lőszereit. Egy 1890-ben bekövetkezett robbanás miatt a céget a hatóságok költözésre utasították, és ekkor helyezték át a telepüket Csepelre, egy valójában üres területre – ami a lőszergyártás miatt előnyös volt –, ami akkor még nem tartozott Budapesthez.

Csepelen már nagyüzemben gyártottak konzerveket és lőszereket, valamint egy teljesen új „fegyvert”, a gulyáságyút, azaz mozgó tábori konyhát, amelyet 1909-től szállítottak a seregnek.

Weiss Bertold 1896-tól politikai pályára lépett, így Manfréd a gyárat egyedül vezette. Üzletpolitikája az volt, hogy elsőként kell betörni egy-egy új területre, olyan termékkel, amelyet itthon más még nem gyárt, valamint válság idején kell új termékek gyártásába belefogni. Azonban nem csak a gyár fejlesztésére, újabb termékek bevezetésére, szerződések megkötésére volt gondja. Különös figyelmet fordított a munkásai jólétére is. Halálakor a Népszava – amely a kapitalizmus és a kapitalista gyárosok barátjának 1922-ben nem volt nevezhető – ezt írta:

„Weiss Manfrédnak jelentős része volt abban, hogy 40 év alatt apró üzemecskéből hatalmas gyárak lettek, amelyekben a munkások ezrei dolgoztak. Éppen, mert a legnagyobb vállalatok élén állott és befolyása kiterjedt számos más vállalatra is, abban a küzdelemben, amelyet a munkásság kénytelen megvívnia létföntartásért, e hasábokon nemegyszer személy szerint kellett vele szemben képviselni a dolgozók érdekeit. (…) Most azonban, amikor egyélet munkájára kell visszapillantani, meg kell állapítanunk, hogy Weiss Manfréd modern kapitalista volt abban az értelemben is, hogy a tőkés gazdálkodás által megvont határokon belül nem hatalmaskodással és elzárkózó gőggel, de észszerűen fogta föl a munkásság szempontjait a munkaviszonyt illető kérdésekben.”

Weiss a munkásainak szülőotthont, tüdőbeteg szanatóriumot, gyermekotthont (a Csepeli Weiss Alice gyermekágyas otthont), bölcsödét, terhességi tanácsadót és munkásotthont alapított, valamint az akkori mércével mérve korszerű munkáslakásokat építtetett. Alapot létesített a rokkant munkások ellátására, illetve a hivatalnokok özvegyeinek és árváinak támogatására. A gyár szakmunkásait az átlagon felül fizette meg. Mindemellett egyik alapítója és elnöke volt a Gyáriparosok Országos Szövetségének is. A saját dolgozóin túl jelentős mecénási tevékenységet is folytatott, felkarolta a fiatal vagy beteg, illetve idősödő írókat, művészeket. A gyár élelmiszeripari termékeivel többször is támogatták a népkonyhákat, alelnöke volt az Országos Gyermekvédő Egyesületnek. Mindemellett aktívan részt vett hitközsége jótékonysági munkájában is.

A háború alatt, amely mesés vagyonhoz juttatta, 1917-ben a befizetett adója 34 millió koronára rúgott, hisz a hadsereg beszállítója volt. Kifejezetten sokat adakozott jótékony célra, például röntgenautót adományozott a Vöröskeresztnek, és a hadseregnek is felajánlott egyet.

A csepeli gyár mellett más vállalkozásokban is jelentős befektetései voltak, például egy ideig a Magyar Textilipar Rt. egyik főrészvényese volt, ezen felül a hazai ipari és bankvilág meghatározó szereplője lett, részvényesként vagy igazgatósági tagként szinte mindenhol jelen volt

Munkásságát az állam is elismerte, 1896-ban „csepeli” előnévvel nemességet, 1901-ben a III. osztályú vaskorona rendet, 1915-ben főrendi tagságot, 1918-tól bárói rangot kapott.

Feleségét, akitől hat gyereke született, korán, 1904-ben elvesztette, ez után már nem nősült meg. Gyerekeitől összesen tizenegy unokája született. A családi életéről az Uj Idők 1923. január 7-i számában Rózsavölgyi Manó ezt írta:

„Reggel nyolctól este kilencig az irodákban és gyárakban dolgozott, oly erőkifejtéssel és tempóban, hogy a nálánál sokkal fiatalabb gyári igazgatók és mérnökök nem tudták követni, — délben azonban fél kettőtől háromig nemcsak megebédelt, hanem sorra vette, sőt meg is látogatta gyermekeit és elintézte összes ügyeiket. Rokonai és barátai számára a legforgalmasabb napokon is, mindig volt ideje és ami a legfontosabb és legmeglepőbb volt, mindig azonnal.”

Weiss Manfréd– hiába adott például hatalmas összeget a Csepeli Munkásotthon (kultúrház) építésére – a Tanácsköztársaság alatt az új rend ellenségévé vált. A gyárát államosítani akarták, villáját kirabolták, ezért öngyilkosságot kísérelt meg: Bár még időben sikerült közbe lépni, de 1920-ig Bécsben gyógykezelték. Hazatérte után már csak két évet élt, 1922 novemberében agyvérzést kapott, és 1922. december 25-én elhunyt.

A Világ című lap így búcsúztatta az egyébként zárkózott, életében mindössze egy interjút adó iparmágnást 1922. december 28-án:

„Kispolgári egyszerűséggel öltözött kispolgár igénytelenségével élt milliói, ma talán milliárdjai között, nem volt fényűzése és nem volt szenvedélye más, mint a munka, amely talán az alkotóművészek számára fenntartott gyönyörűséget adta neki. (…) Weiss Manfréd lényéből valahogy kisugárzott ez a pénzimádattal nem rokon alkotási kedv, és talán ez magyarázza meg, hogy Weiss Manfréd népszerű volt a csepeli munkások között, gyorsan népszerűvé lett a derekegyházai uradalmon, amelyet csak élete vége felé szerzett meg, és a közvélemény előtt is nagyobb népszerűségre tett szert, mint a többi nagy vagyon ura. Volt idő, amikor, joggal, vagy jog nélkül, Weiss Manfrédban látták Magyarország leggazdagabb emberét és mégis mindig a szimpátia hangján beszéltek róla.”

Temetésén természetesen az akkori politikai osztály vezetői, de több ezer munkás is részt vett. A gyárat a család vezette tovább. A fiai, azaz Weiss Jenő és Alfonz mellett a négy lány férjei is bekapcsolódtak a vállalat vezetésébe, ráadásul a vejek a legnagyobb ipari családokból kerültek ki, hiszen ifj. Chorin Frenc, Weiss Margit férje is tehetős családból származott, apja, idősebb Chorin Ferenc a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke volt. Mauthner Alfréd, Elza férje a növényi olajtermelésben volt érdekelt, Kornfeld Móric, Marianne férje a Ganz Danubius gyár egyik igazgatója volt, míg Kohner Alfréd családja a bankvilágban volt érdekelt. A vállalat vezetését leginkább Chorin Ferenc és Kornfeld Móric vállalta magára.

A család, mivel szinte mindenki zsidó származásúak voltak, és az SS szemében nem számított az sem, hogy mindenki áttért a keresztény hitre, illetve jó kapcsolatot ápoltak Horthy Miklós kormányzóval és körével, illetve magyar nemesek, főnemesek voltak, a túlélésüket úgy tudták biztosítani, hogy a Weiss vállalatokat átadták az SS-nek. A vállalatot a háború után államosították, majd az egységes, többször átnevezett gyárat 1983-ban megszüntették, akkor oszlott fel több egységre a Csepel Vas- és Fémművek Tröszt,A szétdarabolt vállaltok koordinálására megalakult a Csepel Művek Ipari Központ, ám az így valamennyire önállóvá váló vállalatok veszteségesek voltak, a rendszerváltés kornyékén sok megszűnt, vagy privatizálták. Ma a hatalmas ipartelepen számos kisebb-nagyobb vállalkozás működik.

Érdekesség

A gulyáságyút, azaz mozgó tábori konyhát az osztrák-magyar hadsereg az orosz hadseregben sikerrel használt eszköz mintájára kezdte fejleszteni, (bár itthon már 1881-től voltak erre kísérletek). Hosszú fejlesztő munkával 1909-re lett sorozatérett a termék, amelyet a Weiss gyártól 3900 korona egységáron rendelt meg a hadsereg. A Weiss gyár a gulyáságyút több országban is szabadalmaztatta.

Források

• BG: Ismerje meg Weiss Manfrédot, a XX. század leginnovatívabb magyar vállalkozóját In: Tudas.hu 2020. június 1.
• Domonkos Csaba: Báró csepeli Weiss Manfréd főrendiházi tag halála PestBuda.hu 2022. december 27.
• Varga László: Egy finánctőkés karrier. A Weiss-család és Weiss Manfréd In: Történelmi szemle, 1983 (26. évfolyam)1. szám
• Honnan ered ez a szó: gulyáságyú? in: honvedelem.hu 2015. január 31.