Salgótarjáni kőszénbánya részvénytársaság

Azt a felfedezést, hogy Salgótarján és környéke kőszénben gazdag lelőhelyekkel rendelkezik, először Matusek Vencel, pesti kádármester írta le 1766-ban, aki erről a vidékről vásárolt magának tölgyfát és a helyi favágóktól hallott erről elbeszéléseket. 82 évvel később, Moosbrugger Jeromos osztrák bányavállalkozó és Wéber Alajos mérnök voltak azok, akik először ruháztak be Prónay Albert zagyvai birtokán 1848-ban, ám a szállítóutak és vasút hiányában nem tudtak jelentős eredményeket elérni. Ezt követően 1856-ban Preussner József vásárolta meg a bányát és a szenet Pestre és a Tiszavidékre értékesítette, ám a Dunagőzhajózási Társaság pécsi kőszénbányáinak megnyitása után kiszorult a piacról.

A bányát 1859-ben nyitotta újra Windsteig Gergely, bécsi bányavállalkozó Brellich Jánossal együtt. Brellichről a szakirodalomnak általánosan rossz véleménye van, őt egy olyan vállalkozónak írva le, akit csak a könnyű pénzszerzés hajt, és aki emiatt a birodalmon belül folyamatosan utazik új lehetőségeket keresve (és menekülve korábbi partnerei elől). Ugyanakkor ő volt az, aki először tett azért, hogy a Salgótarján környéki szénmedencét vasúttal kapcsolják be az ország vérkeringésébe, így elkezdte megszervezni a „Salgótarjáni Szent István Kőszénbánya és lóerőre épített Vasúttársaságot”, majd 1861-ben megalakult a „Szt. István Kőszénbánya Társulat”, mely 1863-ban nyert jogot vasútépítésre, így nevében is átalakult „Cs. Kir. szabad Pest–Losonc–Besztercebányai Vasút és Szt. István Kőszénbánya Társulat” névvel és hozzá is láttak a vasútépítéshez. Azonban, ahogy az a svindlerekkel lenni szokott 1865-re elfogyott a pénzük és a vállalat csődbe került. Végül az osztrák kormány sietett a vállalat segítségére, amely hitelt adott a cégnek és egyúttal felügyeleti jogot szerzett benne, így 1867-re megépült a vasút és megindult rajta a forgalom. Azonban 1867-ben újra csődközelbe került a közben már „Magyar Északi Vasút” nevet viselő vállalat, amely helyzetet a kiegyezés utáni első Pénzügyminiszter Lónyay Menyhért oldott meg. Lónyay az állam részére megszerezte a részvényesektől a vasutat, és így a megmaradt cégként 1868 augusztusában megalakult a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., mint a Szent István Társaság jogutódja. A cég első elnöke gróf Forgách Antal lett, akinek nagy érdemei voltak az osztrák kormánykölcsön korábbi megszerzésében is.

Az 1868-as megalakulás évében összesen 7 456 kataszteri holdnyi szénmezővel rendelkezett a társaság (Kazár, Salgótarján Pálfalva, Baglyas és Vecseklő településeken), mely ezután folyamatosan bővült (1918-ra 32 842, majd 1942-re 54 172 kataszteri holdra).

A megszerzett területek és a városba csalogatott osztrák, cseh, német és lengyel bányászok révén a termelés folyamatosan tudott növekedni. Míg 1867-ben 394 ezer mázsa kőszenet termeltek, addig már 1868-ban átlépték az évi egymillió mázsát, 1870-ben a kétmilliót, 1887-ben az ötmilliót, 1896-ban a tízmilliót. Az 1900-as évtized általános gazdasági pangása a cég termelésének növekedését is lelassította, mely a háború előtti években majdnem 12 millióig tudott csak felkúszni 3 500–4 000 fős munkáslétszám mellett, ugyanakkor ezt a 10 millió körüli termelést a vállalat Trianon után is fenn tudta tartani és a második világháború nyersanyagigénye miatt emelkedett meg a termelés 1942-re 17 millióra, igaz, nagyjából azonos hatékonysággal, hisz ekkori már 8 ezren dolgoztak a bányákban.

A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. megalakulása sok potenciális, jövőbeni versenytárs figyelmét hívta fel a nógrádi szénlelőhelyekre. Ahogy az lenni szokott és a közgazdaságtanban a Hotelling modell révén ismert is lett, ahol egy vállalat megfizeti a piac megteremtésének költségeit, ott hamar megjelennek a riválisok, akik a már kiépített piacon egyszerűbbnek vélik az indulást. Ez történt esetünkben is, hiszen Gróf Gyürky Ábrahám már 1869-ben megalakította a Kisterenyei Kőszénbánya Rt-t, melyet követett 1872–1874 között a Minich–Jaulusz–Hoffmann-féle Baglyasaljai Bányatársulat, a Nemzeti Bányatársulat és idővel a hamburgi Angol-Német Bank és a Magyar Országos Bank is szerzett szénbányászati jogokat. Ezen vállalkozások ugyan nem voltak hosszú életűek, ám az 1881-ben megalakult Északmagyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt. már annak bizonyult és komoly versenyt támasztott a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-nek. Utóbbi részben ezért is volt kénytelen folyamatosan fejlődni, így például 1894-ben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal közösen megvásárolták a Brassói Bánya és Kohó Egylet zsilvölgyi bányáit, majd 1898-ban az Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt. érdekeltségeit. Mindkét tranzakció id. Chorin Ferenc cégvezetői működéséhez köthető. A versenytársak felvásárlása itt azonban nem állt meg, 1903-ban a cég megszerezte a Felsőzsilvölgyi Kőszénbánya Társulatot, majd 1909-ben a Magyar Általános Kőszénbánya Rt-vel közösen megalapította a Nyugatmagyarországi Kőszénbánya Rt-t, majd 1917-ben megvásárolta korábbi nagy riválisát az Északmagyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt-t is.

1920-ban a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt-vel közösen megalapították a Bánvölgyi Kőszénbánya Rt-t, előbbivel 1921-ben érdekközösségre is léptek és kölcsönösen részvényeket cseréltek egymással. A két világháború közötti gazdasági lehetőségei a cégnek megnőttek, hiszen a kőszéntermelési helyzete, az elveszített, trianoni határokon kívül került bányák miatt felértékelődött. Ennek fényében a társaság bátran kezdhetett további cégek felvásárlásába, így 1921-től komoly érdekeltségük lett az Egyesült Tégla és Cementgyár Rt-ben, a Kereskedelmi és Építési Rt-ben, az Ipari Robbanóanyag Rt-ben, a dorogi karbidgyárban, a Magyar Kerámiai Gyárban, a várpalotai Unió Bányászati és Ipari Rt-ben, és a Pécs-Baranyai Kőszénbánya Rt-ben.

1944-ben, amikor az ország hadműveleti területté vált, a cég működése is megbénult. A harcok nem kímélték a bánya területeit sem, az 1944. december 25-én Salgótarjánba bevonult szovjet hadsereg révén január 6-án leállt a helyi erőmű, aminek következtében a víz elöntötte a bányát (addig azt a németek által otthagyott szivattyúk tartották vissza). A termelés így csak 1945 áprilisában indulhatott újra, majd 1946. január 1-vel a céget államosították és feldarabolták.

Forrás:

Dzsida József (1944): A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. nógrádi szénbányászatának története 1868–1943-ig. Kiadja a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Bányaigazgatósága, Salgótarján.

Jenei Károly: A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és konszern vállalatai : Repertórium (Levéltári leltárak 43. Budapest, 1968)A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. története. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_LevLelt_43

Alapítás ideje: 1868

Megszűnés ideje: 1948

Alapítók nincsenek beállítva

Kibocsátott értékpapírok:

Meghatározó vezetők:

Főtevékenység nincs beállítva

Fő termékek nincsenek beállítva

Székhelyek nincsenek beállítva

Telephelyek nincsenek beállítva

Fő mérföldkövek nincsenek beállítva

Szerző: Dr. Pelles Márton