Osztrák-magyar bank

A Habsburg Birodalom központi bankjának, az Osztrák Nemzeti Banknak (ONB) az alapítását az 1816. júniusában kiadott császári pátense tette lehetővé. Az ONB magántulajdonú részvénytársaságként működött, és egyszerre látott el kereskedelmi banki és központi banki funkciókat, valamint aktívan részt vett az osztrák állam finanszírozásában is. Az ONB bankjegykibocsátási monopóliummal rendelkezett a Habsburg Birodalom teljes területére vonatkozóan. Első 25 éves engedélyét 1841-ben további 25 évre, majd 1862-ben további 14 évre, 1877-ig meghosszabbították. Az ONB 1851-ben nyitott fiókot Pesten.

Az 1867-es kiegyezés nem rendelkezett a központi bank kérdéséről. Bár az önálló magyar központi bank felállításának kérdése folyamatos viták tárgya volt, döntésre csak az ONB engedélyének lejártát követően, 1878-ban került sor. Az ekkor elfogadott törvény nem önálló magyar központi bank felállításáról rendelkezett, hanem az ONB-t alakította át a dualista elvek mentén. Az átalakulás után a bank neve Osztrák-Magyar Bank lett (O-MB).

Az O-MB székhelye továbbra is Bécs maradt, de üzleti tevékenységét a bécsi- és a budapesti főintézet keretében végezte. Az O-MB élén a kormányzó állt, míg a bécsi-, illetve a budapesti főintézet elnöke az osztrák-, illetve a magyar alkormányzó lett. A bank legfőbb irányító szerve főtanács volt, ami a kormányzóból, az alkormányzókból és 12 főtanácsosból állt.

A bank első működési engedélye 10 évre, 1887-ig szólt. Az O-MB megalakulásától kezdve a bankjegyek egyik oldalára német, mások oldalára magyar nyelvű szöveget nyomtattak. A bank irányítási rendjében érdemi változást az engedély második, 1899-es meghosszabbítása hozott, amikortól a főtanácsosok közül a korábbi kettővel szemben már hatnak kellett magyar állampolgárnak lenni. Egyidejűleg a bank jövedelemfelosztási szabályai is átalakultak: lényegesen csökkent a részvényesek részesedése a bank jövedelméből, és megnőtt a kormányoké. Az O-MB engedélyének utolsó meghosszabbítására 1916-ban került sor.

Központi banki szerepkörében az O-MB által kibocsátható bankjegyek mennyiségét a bank tulajdonában levő ércalap (arany vagy ezüst) nagysága határozta meg: az 1878-as szabályok szerint az ércalap értékén felül legfeljebb 200 millió forintnyi bankjegy lehetett forgalomban. A bank engedélyének első meghosszabbításakor, a megnövekedett hiteligényekre reflektálva, a bankjegykibocsátási szabályok úgy változtak meg, hogy a bankjegyek 40%-át kellett érckészlettel fedezni. 30 millió forint összeghatárig a külföldi, aranyban fizetendő váltókat is be lehetett számítani az érckészletbe. Ha a forgalomba kerülő bankjegyek mennyisége a 200 millió forintot meghaladta, akkor a többlet után 5% adófizetési kötelezettsége keletkezett a banknak. A bankjegyekkel párhuzamosan ezüstforint pénzérmék is forgalomban voltak, amelyek árfolyama az ezüst árának változása függvényében különbözött a bankjegyétől. Az 1892-es valutareform keretében a Monarchia – ahogy addigra már sok más állam is ­ áttért az aranypénz használatára, de felemás módon: az új, aranykoronára szóló bankjegyek kibocsátása és az ezüst fedezetű forint bankjegyek becserélése mellett pénzérmeként az új aranykorona- és a régi ezüstforint érmék is megmaradtak hivatalos fizetőeszköznek. Ennek legfőbb oka a Monarchia nagy ezüstkészlete volt, amit így figyelembe lehetett venni a bankjegyek ércfedezetének meghatározásakor. A valutareform felemás jellegével összhangban az O-MB-nek nem volt arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a bankjegyeket a tulajdonos kérésére aranyra váltsa át.

Kereskedelmi banki szerepkörében az O-MB az üzleti tevékenységek széles körére vonatkozó jogosítvánnyal rendelkezett, és megalakulásától fogva aktívan építette fiókhálózatát. Az egyes fiókok a hozzájuk tartozó, egyértelműen meghatározott régióban végezték a tevékenységüket, a régiókon belül pedig a bankfiókkal szoros kapcsolatban álló, ún. mellékhelyeken keresztül is elérhetőek voltak. Az 1892-es valutareform évében az O-MB-nek Magyarországon 21 fiókja és 80 mellékhelye volt. Az O-MB üzleti tevékenysége folyamatosan tolódott el Magyarország irányába, aminek részben az volt az oka, hogy Magyarországon kevésbé álltak rendelkezésre alternatív finanszírozási források, mint az osztrák területen. Az O­MB fő üzletágai közül jelzáloghitelezés terén az első világháború előtt a kölcsönök 88%-a volt magyarországi kihelyezés, a váltótárcában pedig 68% volt a magyar váltók aránya. A váltóleszámítolási üzletág legnagyobb volumenű partnerei viszontleszámítolás keretében a pénzintézetek voltak, így a váltóleszámítolás egyidejűleg tartozott az O-MB központi banki és kereskedelmi banki funkcióihoz. A lombardkölcsönök esetében nem tapasztalható hasonló arányeltolódás, az időszak alatt 22%-ról 33%-ra nőtt a magyarországi lombardhitelek mögötti értékpapírtárca értéke.

Az első világháború alatt az O-MB az állam hadikiadásai miatt megnövekedett pénzigényének közvetlen finanszírozója lett. Ennek érdekében az O-MB alapokmányát is módosították, megszűnt a bankjegyek mögötti ércfedezet előírása, és a fedezetlen bankjegyekre kivetett adó is. E mellett az O-MB közvetetten is finanszírozta az állami kiadásokat azzal, hogy a hadikölcsönkötvények fedezete mellett azok névértékének 75%-át meghitelezte. Ezzel nagyban hozzájárult a kibontakozó inflációhoz.

A világháborút követően, még az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése utáni hónapokban sem volt egyértelmű, hogy mi lesz az O-MB sorsa. A Monarchia számos utódállamában megszűnt az O-MB bankjegykibocsátási privilégiuma, és az új kormányok korlátozták a működését, de Ausztriában és Magyarországon az O-MB utolsó privilégiumának 1919 december 31-i lejártáig, a Tanácsköztársaság rövid időszakának kivételével, erre nem került sor. Az első világháborút lezáró, Ausztriával 1919 szeptemberében, majd Magyarországgal 1920 júniusában megkötött békeszerződések tartalmazták az O-MB felszámolására vonatkozó kötelezettséget.  Ennek végrehajtására a Jóvátételi Bizottság nevezett ki felszámoló biztosokat 1920 júliusában. A felszámolás folyamata 1922-ig elhúzódott. Közben, az önálló magyar központi bank megalapításáig, ideiglenes jelleggel, 1921 augusztusáról a Magyar Állami Királyi Jegyintézet vette át a központi banki feladatokat.

Források:

Jirkovsky Sándor (1942): Az Osztrák-Magyar Bank és az 1908-i bankankét, In: Közgazdasági Szemle LXVI. évfolyam 85. kötet 44-86. old.

Kövér György (1993) Az Az Osztrák Nemzeti Bank működése és az Osztrák-Magyar Bank alapításának előzményei, 1851-1878, In: A Magyar Nemzeti Bank Története I. Szerkesztette: Bácskai Tamás, 155- 257. old, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Kövér György (1993) Az Osztrák-Magyar Bank, 1878-1914, In: A Magyar Nemzeti Bank Története I. Szerkesztette: Bácskai Tamás, 259-341. old, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Pogány Ágnes (1993) Az Osztrák-Magyar Bank az I. világháború és a forradalmak idején, In: A Magyar Nemzeti Bank Története I. Szerkesztette: Bácskai Tamás,343-411. old, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Pogány Ágnes (1993) Az Osztrák-Magyar Bank felszámolása. A Magyar Állami Jegyintézet tevékenysége 1920-1924, In: A Magyar Nemzeti Bank Története I. Szerkesztette: Bácskai Tamás,413-499. old, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Popovics Sándor (1926) A pénz sorsa a háborúban, A Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, Budapest

Vargha Gyula (1896) A magyar hitelügy és hitelintézetek története, Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság, Budapest

Alapítás ideje: 1878

Megszűnés ideje: 1922

Alapítók: Az Osztrák Nemzeti Bank Részvényesei

Kibocsátott értékpapírok:

Meghatározó vezetők:

Főtevékenység: központi bank, bank

Fő termékek nincsenek beállítva

Székhelyek nincsenek beállítva

Telephelyek:

Fő mérföldkövek nincsenek beállítva

Szerző: Dr. Mérő Katalin