Magyar Nemzeti Bank

Az első világháborút lezáró békeszerződések értelmében az Osztrák-Magyar Monarchia korábbi központi bankját, az Osztrák-Magyar Bankot felszámolták. A központi banki feladatokat 1921 augusztusától ideiglenesen, az új magyar központi bank megalakulásáig a Magyar Állami Királyi Jegyintézet vette át. A világháború után az elszabadult infláció megfékezéséhez és a gazdasági konszolidációhoz nyújtott népszövetségi kölcsön egyik feltétele volt a Magyar Nemzeti Bank (MNB) felállítása. Az erről szóló törvény 1924. április 27-én lépett életbe, majd a sikeres részvényjegyzést követően az MNB 1924 júniusában kezdte meg működését.

A megalakulástól az 1929–1933-as nagy gazdasági világválságig

Az MNB, akárcsak korábban az Osztrák-Magyar Bank, egyszerre volt központi bank és kereskedelmi bank is. Központi banki szerepkörében 1943 végéig bankjegykibocsátási monopóliumot kapott, és feladata volt a bankjegyek értékállóságának megőrzése, a bankjegyek fedezetéül szolgáló érckészlet biztosítása. A bankjegyek mögötti ércfedezetet fokozatosan kellett a kezdeti 20%-ról 33,3 %-ra növelni. 1924 végén a fedezeti arány jóval az elvárt érték feletti, 54 %-os volt. Az MNB megalapítását követően sikeresen stabilizálta a korona értékét. Első lépésben a koronát az angol fonthoz rögzítették, majd 1927 január elsejétől új pénz, a pengő bevezetésére került sor 1 pengő=12 500 papírkorona értéken. Változott az MNB kereskedelmi banki szerepköre is. Míg az Osztrák-Magyar Bank kereskedelmi bankként jelzáloghiteleket is nyújthatott, ez hiányzott az MNB jogosítványai közül, kizárólag a rövidlejáratú hitelezési eszközökre maradt engedélye. A változás összhangban állt a központi banki szerepkörrel és a korabeli nemzetközi gyakorlattal. Fő üzletág a lombard (kézizálog) hitelnyújtás és a váltóleszámítolás maradt. A váltóleszámítolás egyszerre töltött be kereskedelmi banki és központi banki funkciót is, hiszen a váltóleszámítolások zöme a kereskedelmi bankok váltóinak viszontleszámítolásához kapcsolódott, a vállalati váltók leszámítolása csak szigorúan meghatározott vállalati körre terjedt ki, és számottevően kisebb arányt képviselt. A váltóleszámítolási kamatokkal tudta az MNB a piaci kamatokat és a hitelkeresletet befolyásolni. Speciális szabályok vonatkoztak az állam és az MNB viszonyára is: az állami bevételek- és kiadások kezelését kizárólag az MNB végezhette (a rendelkezés nem vonatkozott az állami vállalatokra), valamint az állam és az állami intézmények csak az MNB-nél vezetett számlákon keresztül bonyolíthattak arany- és devizaműveleteket. Az MNB közvetlenül nem finanszírozhatta a költségvetés deficitjét, de lehetősége volt az állampapírok fedezete mellett lombardhiteleket nyújtani.

A megalakulást követő években az MNB tevékenységében, a kezdeti sikeres évek után az 1929-1933-as nagy gazdasági világválság hozott fordulatot. A válság 1930-ban terjedt át Magyarországra, majd az osztrák Creditanstalt 1931 májusi összeomlását követően számottevően tovább súlyosbodott. A külföldi hiteleket egyre kevésbé lehetett megújítani, az MNB nagy összegű aranyeladásokra kényszerült, hogy devizát tudjon vásárolni. Ez csökkentette az MNB bankjegykibocsátási mozgásterét, és a kereskedelmi bankok refinanszírozására való képességét.  A betétesek bankokba vetett bizalmának megrendülése Magyarországon is tömeges betétkivonást eredményezett. Az MNB többlépcsős kamatemelései mellett a kormányzat által elrendelt betétvisszafizetési moratórium, majd átmeneti betétkifizetési korlátozás, valamint a kötött devizagazdálkodás bevezetése voltak a válságra adott válaszreakciók. Míg a betétkifizetések korlátozása csak néhány hónapig tartott, addig a kötött devizagazdálkodást számos országban bevezették, és tartósan fennmaradt. Magyarországon a kötött devizagazdálkodás központi letéteményese az MNB lett. Külföldi pénznemben csak az MNB megbízásával rendelkező pénzintézetek bonyolíthattak ügyleteket az MNB szabta keretek között, majd 1931 decemberétől teljes külföldi kifizetési transzfermoratóriumot vezetett be a kormányzat, ami alól csak a népszövetségi kölcsönhöz kapcsolódó kifizetések jelentettek kivételt. A többi külföldi kifizetés pengőben számított értékét az MNB-nél kellett elhelyezni, külföldi kifizetésekre – korlátozott mértékben – csak az MNB engedélyével kerülhetett sor. Ezeket a transzfereket az MNB az erre a célra létrehozott Külföldi Hitelek Alapján keresztül menedzselte. A külföldi hitelek alapjából a külföldi hitelezők megkaphatták a követeléseik pengőben számított értékét, amiből kizárólag pengőben tudtak vásárolni. E mellett széleskörű devizabeszolgáltatási kötelezettség is életbe lépett, ahol a beszolgáltatásokat szintén az MNB felé kellett teljesíteni.

Az 1930-as évek közepétől az MNB államosításáig

Az MNB által menedzselt kötött devizagazdálkodás mellett a külkereskedelmi forgalmat egyrészt eseti MNB engedéllyel, másrészt -számos országgal kötött bilaterális klíringegyezmények segítségével lehetett fenntartani, ahol a klíring lebonyolítói a nemzeti jegybankok voltak. Mivel az MNB nem akarta a pengőt leértékelni, a kötött devizagazdálkodás kiegészítéseként, exportösztönzési céllal egy bonyolult, kézi vezérelt rendszer keretében az egyes export és importügyletekhez kapcsolódóan, a pengő elértéktelenedését kompenzáló deviza felárrendszer (egyedi árfolyameltérítés) is működött. 1935-ben az akkor új jegybankelnök, Imrédy Béla kezdeményezésére, a rendszert átalakították és három országcsoportot kialakítva differenciált, de az országcsoportok vonatkozásában egységes export- illetve import devizafelár rendszert vezettek be.

Az MNB szerepében és politikájában jelentős fordulatot hozott a második világháborúra való felkészülés és a világháború időszaka. Hatósági jogkörének bővülésével 1938-tól egyetértési joga lett a nagyobb pénzintézetek és biztosító társaságok vezető tisztségviselőinek kinevezésével kapcsolatban. A világháború alatt elfoglalt területek vonatkozásában pedig az adott országrészekben lévő központi banki követelések-, kötelezettségek és vagyon átvétele és a korábbi nemzeti valuták pengőre való átváltása volt a szerepe. E mellett az ezekre a területekre is kiterjesztett kötött devizagazdálkodás bonyolítása is az MNB feladata lett, valamint kereskedelmi banki tevékenységét is kiterjesztette ezekre a területekre.

A háborús felkészülést szolgáló győri program finanszírozásában is kiemelkedő szerepe volt az MNB-nek, hiszen úgy a finanszírozásra kivetett vagyonadót, mint a kibocsátott kölcsönöket refinanszírozta, ami inflációs finanszírozást jelentett. 1938-tól kezdődően az MNB alapszabálymódosításai már lehetővé tették, hogy az MNB – meghatározott összeg erejéig – közvetlen folyószámla keretet nyisson az állam részére. 1938. októberében megalakult a kifejezetten háborús finanszírozási célt szolgáló Magyar Pénz- és Tőkepiac Szabályozására Alakult Intézet Rt, amelynek főtulajdonosa az MNB volt. A haditermelésben résztvevő vállalatok váltóit, illetve az állam által kibocsátott váltókat az MNB nagymértékben ezen az intézeten keresztül refinanszírozta. A háború előrehaladtával az MNB váltótárcájában egyre nagyobb aránya volt az intézet számára refinanszírozott váltóknak. A refinanszírozás forrása az inflációs bankjegykibocsátás volt, a forgalomban levő bankjegyállomány folyamatosan gyorsuló mértékben nőtt. A háborús finanszírozás része volt az is, hogy az MNB a német-magyar klíringegyezmények keretében felhalmozódó, egyre nagyobb kifizetetlen német tartozásokat is finanszírozta, részben közvetlenül, részben az állami kötelezettségvállalások refinanszírozásával.

1944-ben Budapest bombázását követően az MNB először Veszprémbe költözött, majd a nyilasuralom alatt, a szovjet csapatok közeledésének hatására a német és a magyar hadsereg az MNB aranykészletét, értékeit, iratait és személyzetének egy jelentős részét Spital am Pyhrnbe telepítette át. Ezeket 1946 augusztusában szállították vissza Magyarországra.

A háborús kiadások finanszírozása miatt kialakult inflációt a háború után tovább fokozták a jóvátételi kötelezettségek, a szovjet hadsereg 1946 februárjáig tartó pengőkibocsátásai, és leginkább az állami kiadások fedezésére kibocsátott, és a bankok által kötelezően, kvóta alapján átvett kincstárjegyek folyamatos viszontleszámítolása, illetve az állam közvetlen finanszírozásának fennmaradó gyakorlata, valamint, hogy a kereskedelmi bankok vállalati váltóinak viszontleszámítolási keretét is jelentősen megnövelte az MNB. 1946-tól szorosabbá vált az MNB állami felügyelete is: a nagyobb hitelkérelmekről -összeghatártól függően- csak különböző állami szervek bevonásával hozhatott döntést.

A kibontakozó hiperinfláció a csúcspontját 1946 júliusában érte el, a stabilizáció keretében bevezetett új fizetőeszköz, a forint, 1946. augusztus 1-én került bevezetésre. A stabilizációt követően az MNB egyre szigorúbb állami ellenőrzés mellett működött, majd 1947. decemberében a magyar tulajdonban levő részvényeit államosították.

Források:

Ausch Sándor (1955) A háború finanszírozsa és az 1938-1944. évi infláció Magyarországon, Közgazdasági Szemle, 2:10, 1194- 1214. old.

Botos János (1999) A Magyar Nemzeti Bank története II. Az önálló jegybank 1924-1948, Presscon Kiadó

Pogány Ágnes (2004) Magyarország deviza- és árfolyampolitikája az „Új Gazdasági Rendben” 1935-1945, Századok 138:6, 1305-1325. old.

Tomka Béla (2000) A magyarországi pénzintézetek rövid története 1836-1947, Aula Kiadó

Alapítás ideje: 1924

Megszűnés ideje nincs beállítva

Alapítók: a magyar állam, valamint a nyilvános részvényjegyzési felhívással bevont részvényesek

Kibocsátott értékpapírok:

Meghatározó vezetők:

Főtevékenység: központi bank, bank

Fő termékek nincsenek beállítva

Székhelyek:

Telephelyek nincsenek beállítva

Fő mérföldkövek nincsenek beállítva

Szerző: Dr. Mérő Katalin