Első magyar általános biztosító társaság
Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság 1857. évi alapításától 1948-as államosításáig kilenc évtizeden át Magyarország legjelentősebb biztosítótársaságának számított. Általános biztosítóként az elemi biztosítások minden ágával és életbiztosítással is foglalkozott. A társaság rögtön alapítását követően piacvezető lett, később számos leányvállalatot alapított. A biztosítási ágazat első világháború utáni konszolidációjának vezetője, a két világháború között a biztosítók kartellszervezetének, a Biztosító Intézetek Országos Szövetségének elnöklő társasága volt.
Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság (továbbiakban EMÁBIT) kilenc évtizedes története az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni abszolutizmus alatt kezdődött, de alapításának gondolata még régebbre, a reformkorra nyúlik vissza. Az 1857 júliusi alapítók között a földbirtokos arisztokrácia, a Deák Ferenchez köthető hazafias politikusi kör és a pesti nagykereskedő réteg számos tagját megtaláljuk. A társaság alapítása és dualizmus alatti működése a magyar gazdasági nacionalizmus legszebb példája. A társaság úgy ötvözte a modern kockázatkezelési és vállalatszervezési elveket, hogy közben a nagyközönség nem pusztán hazai, de egyenesen hazafias vállalkozásként tekintett rá. Ez egy új értékajánlat volt, amellyel a piacon ekkor meghatározó pozícióban lévő trieszti biztosítótársaságok – elsősorban a Generali és az Adriai biztosító – rövidtávon nem tudtak versenyezni.
Ennek köszönhető, hogy a társaság – Magyarországon úttörőként – néhány év alatt hatalmas, az egész országra kiterjedő ügynökhálózatot tudott felépíteni és nagyon hamar piacvezető pozícióba került. Az ügynökhálózat gyors kiépülését segítette, hogy jelentős mértékben támaszkodhatott a nyelvi és felekezeti etnikumok meglévő szociális szervezetére. Ebben a munkában rendkívül sikeresnek bizonyult az alapításkor ideiglenes ügyvezetőnek, később végleges vezénylő igazgatónak választott Lévay Henrik. A kezdeti sikerekben nagy szerepe volt a jó időzítésnek. 1858-ban a triesztieken kívül még nem volt jelentős konkurens a piacon. Az EMÁBIT néhány évvel megelőzte a nagy bécsi társaságok az Anker (1858), a Phönix (1860) és a Donau (1867) alapítását. A meglévő magyarországi kis cégek – előbb a Pesti Jég- és a Tiszamelléki Tűzbiztosító, később a Győri Hajókárbiztosító és az Erdélyi Jégbiztosító szövetkezetek – pedig sorra olvadtak be az új magyar társaságba.
A biztosító fennmaradásához a kezdeti években tőkére, tehetséges menedzsmentre és tisztviselői karra volt szükség. A hazafias és modern értékajánlat ebben is hatásosnak bizonyult. A tőkét, – a korszak részvénytársaságai között szokatlan módon – sok száz hazai befektető adta össze, és a városi kereskedő réteg is látott annyi fantáziát a vállalkozásban, hogy vezetőként, tisztviselőként, vagy ügynökként részese kívánjon lenni. Az első menedzsment rendkívül prudens üzletpolitikát folytatott mind árazás, mind viszontbiztosítási politika tekintetében. Utóbbi különösen a gyakran katasztrofális kárhányadokat produkáló jégbiztosítás esetében volt kulcsfontosságú: az 1870-es évtizedben egy alkalommal a kárkifizetés a díjbevétel 250%-át is meghaladta. Az óvatosság kifizetődött, még az 1873-as Nagy Krach előtt sikerült felépíteni azokat a tartalékokat, amelyek ahhoz kellettek, hogy az EMÁBIT a legnehezebb években is nyereséges tudjon maradni. A kezdeti befektetők – akik részvényeik névértékének mindössze 30%-át kellett, hogy befizessék – minden évben stabil osztalékra számíthattak, miközben a részvény árfolyama folyamatosan emelkedett.
Az EMÁBIT szervezete fennállása alatt mindvégig egy pesti központi hivatalból, Magyarország nagyvárosaiban főügynökségekből, külföldön, illetve a Monarchia más tartományaiban pedig vezérügynökségekből, később fióktelepekből állt. A Központi Hivatal eleinte Ürményi József Új-téri (mai Erzsébet tér) házában foglalt el néhány szobát, majd az időközben alaposan megnövekedett hivatali apparátus 1870-ben költözött a társaság által építtetett új palotába, amely a Vigadó téren állt a mai Marriott Hotel helyén. A palotát 1944-ben lebombázták és 1948-ban lebontották.
A külföldi működés elsősorban a Monarchia más tartományaira terjedt ki: Triesztben, Bécsben, Prágában kötöttek nagy kereskedőcégekkel vezérügynöki szerződést, de évtizedeken keresztül működött sikeresen fiók például Alexandriában, Egyiptomban is. Később több piacon például Ausztriában, Romániában, illetve Bosznia-Hercegovinában, illetve a két világháború között a trianoni utódállamokban leányvállalati formában tartotta fenn a jelenlétét a társaság.
A biztosító a 19. század utolsó harmadában, jelentős méretű cégcsoporttá alakult, amelyben az évtizedek során folyamatosan változó számban találunk magyar és osztrák piacra dolgozó általános, ágazati specialista, és viszontbiztosító társaságokat.
A századforduló előtt előbb a díjbevételen, később a nyereségen belül is egyre nagyobb részt képviselt, az egész piacon rohamosan fejlődő életbiztosítás. A századforduló után pedig az egyre szaporodó új biztosítási ágak, mint a gépjármű-, a felelősség- és munkásbaleset-biztosítások diverzifikálták tovább a korábban erősen tűzbiztosítás-túlsúlyos portfóliót. Az új évszázad első éveiben az angol és amerikai életbiztosítók – Gresham, Standard, NewYork – éles versenye ellenére sikerült az EMÁBIT-nak növelnie részesedését az életbiztosítási piacon, ez a siker azonban már a Lévayt követő új vezérigazgató, Ormody Vilmos nevéhez fűződött.
Ormody közvetlenül az alapítás után, 19 évesen csatlakozott a társaság soproni főügynökségéhez. 40 év tisztviselői, altiszti, aligazgatói, majd vezérigazgató-helyettesi pálya után lett a társaság vezérigazgatója. 25 évig maradt ezen a poszton. 84 évesen vonult vissza az aktív szolgálattól, de nem az EMÁBIT-tól, amelynek további 10 éven át – 1932-es haláláig – ült elnöki székében.
A társaság folyamatos növekedése rengeteg tőkét igényelt, ezért a korábban rendkívül magas osztalékszint visszaesett, de ez a részvényárfolyamon nem látszott meg. A tőkepiac egyre növekvő nyereséget, töretlen fejlődést árazott. Ezt a fejlődést törte meg az első világháború.
A háború utáni hiperinfláció, illetve Trianon következtében – a szektor egészével együtt – az EMÁBIT is elveszítette tűzbiztosítási állományának jelentős részét, míg az életbiztosítási állománya teljesen elértéktelenedett. Az új kihívásokra új válaszokat kerestek a biztosítók és ez a fokozatosan az egész szektorra kiterjedő kartell lett. Ezt – részben a korábbi évtizedekben kivívott tekintélye, részben kiváló kormányzati kapcsolatai révén – az EMÁBIT vezetette. A cégcsoport a két világháború között mindvégig megtartotta vezető pozícióját, de a dualizmuskori kiváló üzleti eredményeket már meg sem tudta közelíteni. Fő konkurensnek ekkor már a Gazdák Biztosító szövetkezete és a Fonciére biztosító számítottak, a két nagy trieszti cég némileg visszaszorult. Az EMÁBIT vezetésével a teljes hazai biztosítási szektor válságról válságra bukdácsolt az újabb világháborún keresztül az államosításig. A díjbevétel egy rövid felívelő szakasz után az 1930-as évek első felében ismét csökkent. A társaság ugyan versenytársainál sikeresebben őrizte meg jövedelmezőségét – köszönhetően mindvégig nyereséges tűzbiztosítási állományának – a korábban rendkívül magas osztalékszint azonban drasztikusan visszaesett. Kellett a tőke a háború utáni konszolidációra, az egész piacra jellemző extrém költségszint finanszírozására és a csődbejutott versenytársak átvételére.
A dualizmuskorban rendkívül sikeresnek, a Horthy-korban pedig kifejezetten válságállónak bizonyult az EMÁBIT. Ehhez nagyban hozzájárult a közel egy évszázadon át stabil tulajdonosi háttér, amelyben sok száz kisrészvényes mellett a régi, földbirtokos és az új, pénzarisztokrácia egyaránt részt vett. Hozzájuk csatlakozott a századforduló után néhány hazai nagybank, amelyek tulajdonrészt igen, de vezető szerepet nem tudtak szerezni a társaságban. A siker másik záloga volt, hogy a tulajdonosi háttér stabilitása a menedzsment stabilitását is magával hozta. Az 1857–1947 közötti kilenc évtizedben mindössze négy vezérigazgató – Lévay Henrik, Ormody Vilmos, Gergely Tódor és Balabán Imre– vezette a céget.
A második világháború után – bár az ingatlanvagyont ért óriási anyagi kár korábban nem tapasztalt csapás volt – a társaság vezetése szinte ugyanazokkal a kihívásokkal szembesült, mint negyedszázaddal korábbi elődei. Újra kellett szervezni a biztosító működését, át kellett térni egy új valutára és kezelni kellett a hiperinfláció következményeit. A pengős életbiztosítási állomány teljesen elértéktelenedett, annak valorizációja csak a kormány közbelépésével lett volna megvalósítható, a költségvetés ugyanakkor nem bírta volna el ennek a terhét. A fő különbség az első világháború utáni helyzethez képest az volt, hogy ezt a konszolidációt már nem a társaság menedzsmentjének kellett végrehajtania. Balabán Imre halála után 1947 augusztusában tartották meg az EMÁBIT – államosítás előtti – utolsó közgyűlését. Nem sokkal ezután jelent meg a sajtóban, hogy a Gazdasági Főtanács döntött a két legnagyobb biztosító, a Gazdák és az EMÁBIT fúziójáról és állami tulajdonba vételéről. 1948 júliusában rendkívüli közgyűlésen eltávolították az igazgatóságot, helyüket átmenetileg az Országos Társadalombiztosító Intézetből, a Pénzügyminisztériumból és a Gazdasági Főtanácstól delegált igazgatók vették át. Az ettől kezdve direkt állami irányítás alatt működő társaság állományát 1949. január 1-ei, visszamenőleges hatállyal vette át a négy hónappal később alapított Állami Biztosító. A Vigadó-, illetve ekkor már Molotov-téri palota sorsa a társaságéval együtt pecsételődött meg. 1948 decemberében adták ki rá a bontási engedélyt – stílszerűen – a tulajdonos helyett a Magyar Építés és Közmunkaügyi Minisztérium részére azzal, hogy a munkát 60 napon belül be kell fejezni.
Amilyen gyorsan a kormány elrendezte az épület és a szerződésállomány sorsát, olyan nehezet birkózott meg a viszontbiztosítási kapcsolatokból származó, nemzetközi kötelezettségekkel. Ezek rendezetlensége miatt nem lehetett az Állami Biztosító az EMÁBIT jogutóda, és valószínűleg ezért nem sikerült évtizedek alatt sem lezárni a felszámolási eljárást. Ahhoz, hogy végül ez 2006. február 2-án megtörténjen az is kellett, hogy a 21. század elején, 150 évvel a társaság alapítása után, valaki ugyanezen a néven akarjon biztosítót alapítani Magyarországon, egyszerre véve fel az Első Magyar Általános Biztosító és első leányvállalata a Pannonia nevét.
Források
Budapest Főváros Levéltára (BFL)
VII.2.e. Cégbírósági iratok (Cg). Cégjegyzékek (1876-tól)
Cg. 1876/570 Első Magyar Általános Biztosítótársaság 1876–1914
Cg. 593/1915 Első Magyar Általános Biztosítótársaság 1915–1949
Cg. 40 633 újraszerkesztett Első Magyar Általános Biztosítótársaság 1949-től
XV.17.d.329 – 24407 Építési engedélyezési tervdokumentáció 1873 (kb.) – 2006 (kb.)
Az Első Magyar Általános Biztosítótársaság székháza, 2112-es doboz
Csury Jenő ifj. – Marosi Imre 1931: A magyar biztosítás története. Budapest.
EMÁBIT (Ormody Vilmos) 1908: Az Első magyar általános biztosító társaság: 1857−1907. jubileumi albuma. Budapest.
Horváth Gyula – Tamás Gábor 2017: 160 éves az Első Magyar Általános Biztosító. Biztosítás és Kockázat. (4.) 2. 102–104.
Horváth Gyula – Tamás Gábor 2017: Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság rövid története. Biztosítás és Kockázat. (4.) 3. 94–97.
Muzsay Géza 2007: 150 éve alapították az Első Magyar Általános Biztosító Társaságot. Biztosítási szemle. (53.) 8. 3−25.
Pompéry János 1883: Az Első Magyar Általános Biztosítótársaság fennállásának negyedszázados évfordulójára. Budapest
Tamás Gábor 2019a: Menedzseruralom? Szervezeti evolúció és tisztviselői karrierpályák egy biztosítótársaságnál. Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Uradalom – Vállalat. Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2019. (3.) 287–324.
Tamás Gábor 2019b: A biztosítási piac fejlődése Magyarországon a 19. század közepétől az első világháborúig. Biztosítás és kockázat. (6.) 1. 14–49.
Tamás Gábor 2019c: Háborúból válságba, válságból háborúba. Biztosítás és kockázat. (6.) 2. 52–95.
Tamás Gábor 2020: Hálózat vagy hierarchia? Egy biztosítótársaság ügynökhálózata a 19. század közepén. Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Hálózat & hierarchia. Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2020. (4.) 245–271.
Alapítás ideje: 1857. július 15.
Megszűnés ideje: 1948
Alapítók: Báró Eötvös József, Báró Jósika Sámuel, Báró Karácsonyi László, Báró Sennyei Pál, Báró Szécsen Antal, Deák Ferenc, Gr. Apponyi György, Gr. Dessewffy Emil, Gr. Károlyi György, Gr. Zichy Ferenc, Gr. Zichy Henrik, Havas József, Kiss András Nádossy István, Somsich Pál, Szőgyényi László, Ürményi József
Kibocsátott értékpapírok:
| Első magyar általános biztosító társaság |
Meghatározó vezetők:
1858–1898 | Lévay Henrik |
1898–1922 | Ormody Vilmos |
1922–1936 | Gergely Tódor |
1936–1947 | Balabán Imre |
Főtevékenység: Biztosítás
Fő termékek:
1858-tól | tűz-, jég-, és szállítmánybiztosítás |
1860-tól | életbiztosítás |
1890 körül | balesetbiztosítás |
1900 körül | gépjármű törés- és felelősségbiztosítás |
Székhelyek nincsenek beállítva
Telephelyek nincsenek beállítva
Fő mérföldkövek nincsenek beállítva
Szerző: Tamás Gábor
Alapítás ideje: 1857. július 15.
Alapítók: Báró Eötvös József, Báró Jósika Sámuel, Báró Karácsonyi László, Báró Sennyei Pál, Báró Szécsen Antal, Deák Ferenc, Gr. Apponyi György, Gr. Dessewffy Emil, Gr. Károlyi György, Gr. Zichy Ferenc, Gr. Zichy Henrik, Havas József, Kiss András Nádossy István, Somsich Pál, Szőgyényi László, Ürményi József
Meghatározó vezetők:
1858–1898 | Lévay Henrik |
1898–1922 | Ormody Vilmos |
1922–1936 | Gergely Tódor |
1936–1947 | Balabán Imre |
Főtevékenység: Biztosítás
Fő termékek:
1858-tól | tűz-, jég-, és szállítmánybiztosítás |
1860-tól | életbiztosítás |
1890 körül | balesetbiztosítás |
1900 körül | gépjármű törés- és felelősségbiztosítás |
Székhelyek nincsenek beállítva
Telephelyek nincsenek beállítva
Fő mérföldkövek nincsenek beállítva
Szerző: Tamás Gábor
Első magyar általános biztosító társaság
Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság 1857. évi alapításától 1948-as államosításáig kilenc évtizeden át Magyarország legjelentősebb biztosítótársaságának számított. Általános biztosítóként az elemi biztosítások minden ágával és életbiztosítással is foglalkozott. A társaság rögtön alapítását követően piacvezető lett, később számos leányvállalatot alapított. A biztosítási ágazat első világháború utáni konszolidációjának vezetője, a két világháború között a biztosítók kartellszervezetének, a Biztosító Intézetek Országos Szövetségének elnöklő társasága volt.
Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság (továbbiakban EMÁBIT) kilenc évtizedes története az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni abszolutizmus alatt kezdődött, de alapításának gondolata még régebbre, a reformkorra nyúlik vissza. Az 1857 júliusi alapítók között a földbirtokos arisztokrácia, a Deák Ferenchez köthető hazafias politikusi kör és a pesti nagykereskedő réteg számos tagját megtaláljuk. A társaság alapítása és dualizmus alatti működése a magyar gazdasági nacionalizmus legszebb példája. A társaság úgy ötvözte a modern kockázatkezelési és vállalatszervezési elveket, hogy közben a nagyközönség nem pusztán hazai, de egyenesen hazafias vállalkozásként tekintett rá. Ez egy új értékajánlat volt, amellyel a piacon ekkor meghatározó pozícióban lévő trieszti biztosítótársaságok – elsősorban a Generali és az Adriai biztosító – rövidtávon nem tudtak versenyezni.
Ennek köszönhető, hogy a társaság – Magyarországon úttörőként – néhány év alatt hatalmas, az egész országra kiterjedő ügynökhálózatot tudott felépíteni és nagyon hamar piacvezető pozícióba került. Az ügynökhálózat gyors kiépülését segítette, hogy jelentős mértékben támaszkodhatott a nyelvi és felekezeti etnikumok meglévő szociális szervezetére. Ebben a munkában rendkívül sikeresnek bizonyult az alapításkor ideiglenes ügyvezetőnek, később végleges vezénylő igazgatónak választott Lévay Henrik. A kezdeti sikerekben nagy szerepe volt a jó időzítésnek. 1858-ban a triesztieken kívül még nem volt jelentős konkurens a piacon. Az EMÁBIT néhány évvel megelőzte a nagy bécsi társaságok az Anker (1858), a Phönix (1860) és a Donau (1867) alapítását. A meglévő magyarországi kis cégek – előbb a Pesti Jég- és a Tiszamelléki Tűzbiztosító, később a Győri Hajókárbiztosító és az Erdélyi Jégbiztosító szövetkezetek – pedig sorra olvadtak be az új magyar társaságba.
A biztosító fennmaradásához a kezdeti években tőkére, tehetséges menedzsmentre és tisztviselői karra volt szükség. A hazafias és modern értékajánlat ebben is hatásosnak bizonyult. A tőkét, – a korszak részvénytársaságai között szokatlan módon – sok száz hazai befektető adta össze, és a városi kereskedő réteg is látott annyi fantáziát a vállalkozásban, hogy vezetőként, tisztviselőként, vagy ügynökként részese kívánjon lenni. Az első menedzsment rendkívül prudens üzletpolitikát folytatott mind árazás, mind viszontbiztosítási politika tekintetében. Utóbbi különösen a gyakran katasztrofális kárhányadokat produkáló jégbiztosítás esetében volt kulcsfontosságú: az 1870-es évtizedben egy alkalommal a kárkifizetés a díjbevétel 250%-át is meghaladta. Az óvatosság kifizetődött, még az 1873-as Nagy Krach előtt sikerült felépíteni azokat a tartalékokat, amelyek ahhoz kellettek, hogy az EMÁBIT a legnehezebb években is nyereséges tudjon maradni. A kezdeti befektetők – akik részvényeik névértékének mindössze 30%-át kellett, hogy befizessék – minden évben stabil osztalékra számíthattak, miközben a részvény árfolyama folyamatosan emelkedett.
Az EMÁBIT szervezete fennállása alatt mindvégig egy pesti központi hivatalból, Magyarország nagyvárosaiban főügynökségekből, külföldön, illetve a Monarchia más tartományaiban pedig vezérügynökségekből, később fióktelepekből állt. A Központi Hivatal eleinte Ürményi József Új-téri (mai Erzsébet tér) házában foglalt el néhány szobát, majd az időközben alaposan megnövekedett hivatali apparátus 1870-ben költözött a társaság által építtetett új palotába, amely a Vigadó téren állt a mai Marriott Hotel helyén. A palotát 1944-ben lebombázták és 1948-ban lebontották.
A külföldi működés elsősorban a Monarchia más tartományaira terjedt ki: Triesztben, Bécsben, Prágában kötöttek nagy kereskedőcégekkel vezérügynöki szerződést, de évtizedeken keresztül működött sikeresen fiók például Alexandriában, Egyiptomban is. Később több piacon például Ausztriában, Romániában, illetve Bosznia-Hercegovinában, illetve a két világháború között a trianoni utódállamokban leányvállalati formában tartotta fenn a jelenlétét a társaság.
A biztosító a 19. század utolsó harmadában, jelentős méretű cégcsoporttá alakult, amelyben az évtizedek során folyamatosan változó számban találunk magyar és osztrák piacra dolgozó általános, ágazati specialista, és viszontbiztosító társaságokat.
A századforduló előtt előbb a díjbevételen, később a nyereségen belül is egyre nagyobb részt képviselt, az egész piacon rohamosan fejlődő életbiztosítás. A századforduló után pedig az egyre szaporodó új biztosítási ágak, mint a gépjármű-, a felelősség- és munkásbaleset-biztosítások diverzifikálták tovább a korábban erősen tűzbiztosítás-túlsúlyos portfóliót. Az új évszázad első éveiben az angol és amerikai életbiztosítók – Gresham, Standard, NewYork – éles versenye ellenére sikerült az EMÁBIT-nak növelnie részesedését az életbiztosítási piacon, ez a siker azonban már a Lévayt követő új vezérigazgató, Ormody Vilmos nevéhez fűződött.
Ormody közvetlenül az alapítás után, 19 évesen csatlakozott a társaság soproni főügynökségéhez. 40 év tisztviselői, altiszti, aligazgatói, majd vezérigazgató-helyettesi pálya után lett a társaság vezérigazgatója. 25 évig maradt ezen a poszton. 84 évesen vonult vissza az aktív szolgálattól, de nem az EMÁBIT-tól, amelynek további 10 éven át – 1932-es haláláig – ült elnöki székében.
A társaság folyamatos növekedése rengeteg tőkét igényelt, ezért a korábban rendkívül magas osztalékszint visszaesett, de ez a részvényárfolyamon nem látszott meg. A tőkepiac egyre növekvő nyereséget, töretlen fejlődést árazott. Ezt a fejlődést törte meg az első világháború.
A háború utáni hiperinfláció, illetve Trianon következtében – a szektor egészével együtt – az EMÁBIT is elveszítette tűzbiztosítási állományának jelentős részét, míg az életbiztosítási állománya teljesen elértéktelenedett. Az új kihívásokra új válaszokat kerestek a biztosítók és ez a fokozatosan az egész szektorra kiterjedő kartell lett. Ezt – részben a korábbi évtizedekben kivívott tekintélye, részben kiváló kormányzati kapcsolatai révén – az EMÁBIT vezetette. A cégcsoport a két világháború között mindvégig megtartotta vezető pozícióját, de a dualizmuskori kiváló üzleti eredményeket már meg sem tudta közelíteni. Fő konkurensnek ekkor már a Gazdák Biztosító szövetkezete és a Fonciére biztosító számítottak, a két nagy trieszti cég némileg visszaszorult. Az EMÁBIT vezetésével a teljes hazai biztosítási szektor válságról válságra bukdácsolt az újabb világháborún keresztül az államosításig. A díjbevétel egy rövid felívelő szakasz után az 1930-as évek első felében ismét csökkent. A társaság ugyan versenytársainál sikeresebben őrizte meg jövedelmezőségét – köszönhetően mindvégig nyereséges tűzbiztosítási állományának – a korábban rendkívül magas osztalékszint azonban drasztikusan visszaesett. Kellett a tőke a háború utáni konszolidációra, az egész piacra jellemző extrém költségszint finanszírozására és a csődbejutott versenytársak átvételére.
A dualizmuskorban rendkívül sikeresnek, a Horthy-korban pedig kifejezetten válságállónak bizonyult az EMÁBIT. Ehhez nagyban hozzájárult a közel egy évszázadon át stabil tulajdonosi háttér, amelyben sok száz kisrészvényes mellett a régi, földbirtokos és az új, pénzarisztokrácia egyaránt részt vett. Hozzájuk csatlakozott a századforduló után néhány hazai nagybank, amelyek tulajdonrészt igen, de vezető szerepet nem tudtak szerezni a társaságban. A siker másik záloga volt, hogy a tulajdonosi háttér stabilitása a menedzsment stabilitását is magával hozta. Az 1857–1947 közötti kilenc évtizedben mindössze négy vezérigazgató – Lévay Henrik, Ormody Vilmos, Gergely Tódor és Balabán Imre– vezette a céget.
A második világháború után – bár az ingatlanvagyont ért óriási anyagi kár korábban nem tapasztalt csapás volt – a társaság vezetése szinte ugyanazokkal a kihívásokkal szembesült, mint negyedszázaddal korábbi elődei. Újra kellett szervezni a biztosító működését, át kellett térni egy új valutára és kezelni kellett a hiperinfláció következményeit. A pengős életbiztosítási állomány teljesen elértéktelenedett, annak valorizációja csak a kormány közbelépésével lett volna megvalósítható, a költségvetés ugyanakkor nem bírta volna el ennek a terhét. A fő különbség az első világháború utáni helyzethez képest az volt, hogy ezt a konszolidációt már nem a társaság menedzsmentjének kellett végrehajtania. Balabán Imre halála után 1947 augusztusában tartották meg az EMÁBIT – államosítás előtti – utolsó közgyűlését. Nem sokkal ezután jelent meg a sajtóban, hogy a Gazdasági Főtanács döntött a két legnagyobb biztosító, a Gazdák és az EMÁBIT fúziójáról és állami tulajdonba vételéről. 1948 júliusában rendkívüli közgyűlésen eltávolították az igazgatóságot, helyüket átmenetileg az Országos Társadalombiztosító Intézetből, a Pénzügyminisztériumból és a Gazdasági Főtanácstól delegált igazgatók vették át. Az ettől kezdve direkt állami irányítás alatt működő társaság állományát 1949. január 1-ei, visszamenőleges hatállyal vette át a négy hónappal később alapított Állami Biztosító. A Vigadó-, illetve ekkor már Molotov-téri palota sorsa a társaságéval együtt pecsételődött meg. 1948 decemberében adták ki rá a bontási engedélyt – stílszerűen – a tulajdonos helyett a Magyar Építés és Közmunkaügyi Minisztérium részére azzal, hogy a munkát 60 napon belül be kell fejezni.
Amilyen gyorsan a kormány elrendezte az épület és a szerződésállomány sorsát, olyan nehezet birkózott meg a viszontbiztosítási kapcsolatokból származó, nemzetközi kötelezettségekkel. Ezek rendezetlensége miatt nem lehetett az Állami Biztosító az EMÁBIT jogutóda, és valószínűleg ezért nem sikerült évtizedek alatt sem lezárni a felszámolási eljárást. Ahhoz, hogy végül ez 2006. február 2-án megtörténjen az is kellett, hogy a 21. század elején, 150 évvel a társaság alapítása után, valaki ugyanezen a néven akarjon biztosítót alapítani Magyarországon, egyszerre véve fel az Első Magyar Általános Biztosító és első leányvállalata a Pannonia nevét.
Források
Budapest Főváros Levéltára (BFL)
VII.2.e. Cégbírósági iratok (Cg). Cégjegyzékek (1876-tól)
Cg. 1876/570 Első Magyar Általános Biztosítótársaság 1876–1914
Cg. 593/1915 Első Magyar Általános Biztosítótársaság 1915–1949
Cg. 40 633 újraszerkesztett Első Magyar Általános Biztosítótársaság 1949-től
XV.17.d.329 – 24407 Építési engedélyezési tervdokumentáció 1873 (kb.) – 2006 (kb.)
Az Első Magyar Általános Biztosítótársaság székháza, 2112-es doboz
Csury Jenő ifj. – Marosi Imre 1931: A magyar biztosítás története. Budapest.
EMÁBIT (Ormody Vilmos) 1908: Az Első magyar általános biztosító társaság: 1857−1907. jubileumi albuma. Budapest.
Horváth Gyula – Tamás Gábor 2017: 160 éves az Első Magyar Általános Biztosító. Biztosítás és Kockázat. (4.) 2. 102–104.
Horváth Gyula – Tamás Gábor 2017: Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság rövid története. Biztosítás és Kockázat. (4.) 3. 94–97.
Muzsay Géza 2007: 150 éve alapították az Első Magyar Általános Biztosító Társaságot. Biztosítási szemle. (53.) 8. 3−25.
Pompéry János 1883: Az Első Magyar Általános Biztosítótársaság fennállásának negyedszázados évfordulójára. Budapest
Tamás Gábor 2019a: Menedzseruralom? Szervezeti evolúció és tisztviselői karrierpályák egy biztosítótársaságnál. Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Uradalom – Vállalat. Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2019. (3.) 287–324.
Tamás Gábor 2019b: A biztosítási piac fejlődése Magyarországon a 19. század közepétől az első világháborúig. Biztosítás és kockázat. (6.) 1. 14–49.
Tamás Gábor 2019c: Háborúból válságba, válságból háborúba. Biztosítás és kockázat. (6.) 2. 52–95.
Tamás Gábor 2020: Hálózat vagy hierarchia? Egy biztosítótársaság ügynökhálózata a 19. század közepén. Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Hálózat & hierarchia. Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2020. (4.) 245–271.