Beocsini cementgyári Unio r.-t.

A Beocsini cementgyár unio Rt. több korábban létezett és működő cementgyárnak a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) általi egyesítése révén jött létre 1906-ban. A magyarországi cementgyártásban az első cég a lábatlani üzem volt, mellyel egyidőben alakult meg a beocsini cementgyár is 1869-ben. Őket követte a nyergesújfalui telep 1870-ben, majd az óbuda-újlaki cementgyár 1880-ban. Az egész iparágra igaz volt ugyanakkor, hogy nehezen talált piacra a jelentős nemzetközi versenyben. Korábban, a kiegyezés előtt ugyanis tilos volt Magyarországon cementgyárat létesíteni egy még Mária Teréziától származó rendelet miatt, majd annak megszüntetése után a külföldi – és akár Monarchián belüli – érdekeltségek már uralták a piacot. Ugyanakkor ebben az időben egy technológiai változás is segítette a magyarországi üzemek lehetőségeit, hiszen ekkor zajlott le az átállás a korábbi Parker-féle római cement gyártásáról a Portland-cement készítésére, mely sokkal strapabíróbb és gyorsabban használható matéria volt.

A Beocsini Unió a MÁH érdekeltségeként a Redlich-, a Spitzer- és az Ohrenstein-féle cementgyárak egyesülésével jött létre. Az egyesített vállalatnak így Budapest lett a székhelye, míg cementgyárral rendelkezett Beocsinban (másnéven Belcsényben, Pétervárad mellett), malomkőgyárral Újvidéken és kőszénbányával Czereviczen (Beocsin mellett). A társaság alaptőkéje a korban igen magas, 7 600 000 K volt; a társaság elnöki székét Ohrenstein Henrik foglalhatta el, míg az igazgatóság tagjai Barcza Károly, Kornfeld Zsigmond, Dr. Mandl Lipót és Spitzer Ede lettek. Az üzem gyártási kapacitása ekkor évi 2 000 000 mázsa portland-cement és 1 000 000 mázsa római (korabeli nevén román) cement volt. Még ebben az évben engedélyt kaptak a Pétervárad–Beocsin közötti helyiérdekű vasút kiépítésére, mely hamarosan sikeresen bekapcsolta a cég termékeit a közlekedés révén a gazdasági körforgásba. Ennek is köszönhetően, már az első évben rekord méretű nyereségre, 1 507 728 K profitra tettek szert, ami abból is származott, hogy nem új alapítású gyárakat kellett felépíteni, hanem meglevőket összehangoltan működtetnie a részvénytársaságnak.

A társaság jó működéséről egyértelműen árulkodik a nyereség és a tőzsdei jegyzés. A 200 K névértékű részvényeik 1911 végére elérték a 963 koronás árat, míg a profit 1912-ben tetőzött 3 334 917 K szinten. Ehhez járult hozzá, hogy a cég 1909-ben megalapította a Zsolnai cement és mészgyár Rt-t is, majd 1910-ben megszerezték a zágrábi Croatia Portland-Cementgyár Rt. részvénytöbbségét is (így a cég alaptőkéje 8 800 000 koronára emelkedett), majd megvásárolták a felszámolás alatt álló selypi Vulkan cementgyár Rt. gyártelepét és a Lédeczi Portland-Cementgyár Rt. összes részvényét is.

A cégvezető Ohrenstein Henrik pedig 1908-ban Ferencz József királytól elnyerte a magyar nemességet a beočini előnévvel. A nemesi címer beszédes, a francia pajzs alsó mezejében levő oroszlán egy hármashalmon áll, ahol e hármashalom egyben egy bányát és egy tárnát formáz. Ráadásul, ami csak keveseknek sikerült, két éven belül 1910. november 24-én a bárói címet is elnyerte a családfő, és törvényes gyermekei báró beocsini Ohrenstein György, aki a cég igazgatóságában is helyet kapott a 20. század második negyedében.

A világháború visszavetette a cég működését, majd azt követően 1920-ban a frissen megalakult Jugoszlávia lefoglalta a társaság összes, a határain belül levő érdekeltségét és azokat megpróbálta kisajátítani és nacionalizálni. E törekvés azonban a MÁH kiváló belgrádi kapcsolatai révén meghiúsult, és végül e belgrádi bankok segítségével megalakult a Beočinska Fabrika cementa A. D. cég, mely átvette a jugoszláv érdekeltségeket, de a cég főrészvényese továbbra is a budapesti társaság maradt, amely 1922-ben a selypi gyárat is újraindította.

A háború utáni inflációt követően 4 500 000 P alaptőkével konszolidálták a céget, mely az 1920-as években jelentős mértékben tudta növelni forgalmát. Így a profit 1925-ben már 614 597 P volt, majd 1927-ben már 1 024 342 P és 1930-ban 1 233 709 P. 1929-ben egyébként érdekeltségükbe vonták a csehszlovákiai litvaillói és lédeci gyárakat is, majd a tiszafai-újbányai gyárat is.

A nagy gazdasági világválság 1932-ben érte el a gyárat, mely az alaptőkéjét kénytelen is volt az év tavaszán 8 000 000 Pengőre felemelt értékről 1 500 000 pengőre leszállítani. Ezután lassú sorvadás jellemezte a vállalatot, mely ugyan mérlegét pozitív tartományban tudta tartani, de valójában a válságból kilábalni nem tudott. 1942-ig, amíg adatunk van róla, egy visszafogott működés mellett szerény 100 000 P körüli nyereséggel működött. Az üzemek és a gyártelepek a háború utáni közép-európai kommunista berendezkedések következtében mind államosítva lettek.

A második jugoszláv érában a gyár beocsini egysége tovább működött és 1970-re egy korszerűsítésen is átesett. Végül az üzemet és a BFC-t a Lafarge csoport vásárolta fel 2002-ben így az üzem napjainkban Lafarge BFC d.o.o. néven Szerbia legnagyobb építőanyag előállító üzeme.